Kamaszkoromban nagyon szerettem a Karate Kid trilógiát, főleg az első részt. Akkor nem figyeltem fel annyira arra a tényre, hogy a karate tulajdonképpen csak ürügy a fiúknak és férfiaknak arra, hogy betöltsék azt az űrt, ami az életükben tátong, mert nincsenek fix kapcsolódási pontjaik, csak tengődnek, ha nincs valami konkrét tevékenység, ami összekötné őket.

Forrás: Netflix

Mi kell ahhoz, hogy egy olyan családban, ahol elváltak a szülők, és esetleg új partnereik is vannak, akiknek talán ugyancsak van családjuk, ne essenek szét a dolgok, és többé-kevésbé működjön az ünnepi hangulat? Tényleg mindenkinek mindenkivel találkoznia kell? Tényleg muszáj jó képet vágni azokhoz is, akikhez érzésünk szerint semmi közünk?

Elvira a válása után próbál új kapcsolatba kezdeni, de a régi csalódásokon nehezen teszi túl magát. Az eddigi próbálkozásai alapján a férfiak az elején udvariasak és elfogadják, hogy gyereke van, de később ez mégis a kapcsolat végéhez vezet.

Mindannyian ismerünk híres párokat, akik többször is összejöttek, A leghíresebb ilyen házaspár talán a Liz Taylor és Richard Burton alkotta páros: ők kétszer álltak oltár elé, igaz, hogy a színésznő egyébként összesen nyolcszor ment férjhez, ami egy kicsit levon a dolog komolyságából... (Az első házasságuk 10 évig tartott, a második már csak két évig, szóval nem nevezhető túl sikeresnek.)

Főleg egyke gyerekek hajlamosak arra, hogy úgy gondolják, jogot formálhatnak egyedülálló szülőjük, leginkább édesanyjuk minden idejére, energiájára és szeretetére. Ha az apjuk soha nem is volt jelen az életükben, vagy csak a gyerek emlékei szerint nem éltek soha együtt, és az anyjukkal egyfajta véd- és dacszövetséget alkotnak, akkor kialakulhat bennük a meggyőződés, hogy ez már mindig is így lesz.

Látszólag nincs azzal semmi gond, ha az ember hisz a lelki társ intézményében. Valamiben csak kell hinni... Egyesek vallásosak, mások egy ideológiára esküsznek (esetleg egyszerre a kettő), hihetünk a földönkívüliekben, a gyíkemberekben, és még sok minden másban, szóval miért pont a lelki társ lenne kivétel?

Ferenc új kapcsolatába bekavar a hölgy expárja, aki nem is éppen egy mintaapa, és úgy tűnik sikeresen próbálja visszatornászni magát gyermeke anyja közelébe. Menni vagy maradni lenne a jobb döntés?

Az utóbbi időben többször is olvastam arról, mennyire nehéz manapság az a mutatvány, amit régebben viszonylag könnyedén abszolváltunk: teljesen odafigyelni valakire akár csak 20-30 perc erejéig. Akár gyerekről, akár felnőttről van szó, akkor érzi magát elfogadottnak és akkor biztos benne, hogy szeretik, ha igazán odafigyelnek rá. Márpedig ez egyre nehezebb.

Van, akinek sok idő kell, míg magához tér egy válási procedúra után, van, aki azonnal készen áll a továbblépésre. És persze nem mindenki várja meg a válás kimondását... Akárhogy is van, ha komolyabbra fordul a randizásunk, akkor legjobb, ha a gyerekeink is tudnak arról, hogy mi folyik. Egy darabig el lehet játszani, hogy baráti találkozókra járunk, de egyes gyerekek már abból leveszik, hogy milyen jellegűek ezek a találkák, ahogy felöltözünk...

Attól függően, hogy mi magunk is elvált szülők vagyunk-e, biztosan másképp fogunk tekinteni azon elvált férfiakra, akiknek van gyerekük, mint akiknek nincs, és ha van gyerekünk, valószínűleg reálisabban látjuk majd a potenciális problémákat és lehetőségeket. De ha történetesen nem szingli szülőként készülünk egyedülálló apákkal randizni, akkor is érdemes pár dologra különösen odafigyelni.