Főleg egyke gyerekek hajlamosak arra, hogy úgy gondolják, jogot formálhatnak egyedülálló szülőjük, leginkább édesanyjuk minden idejére, energiájára és szeretetére. Ha az apjuk soha nem is volt jelen az életükben, vagy csak a gyerek emlékei szerint nem éltek soha együtt, és az anyjukkal egyfajta véd- és dacszövetséget alkotnak, akkor kialakulhat bennük a meggyőződés, hogy ez már mindig is így lesz.
Sok anya annyira magányosnak érzi magát, hogy hajlamos ráerősíteni erre a mindenki mást kizáró helyzetre, azt hajtogatja, hogy nincs is szüksége senki másra, csak az ő kislányára / kisfiára. És egy ideig tényleg így is érezheti. De a gyerekek felnőnek, és már nem lesznek olyan cukik, nem függenek az anyjuktól, kezdenek fontosak lenni számukra a kortárs kapcsolatok, és persze eljön az a pillanat is, amikor már nem viselik el, ha folyton rajtuk lóg a mama. Vagy elviselik, de emiatt képtelenek függetlenné válni.
Ha nem csak a pillanatnyi kellemetességekre figyelünk, hanem előre gondolkodunk, akkor könnyen belátható lesz, hogy a véd- és dacszövetség hosszú távon nem működik. Mert se a gyereknek nem elég egyetlen felnőtt társasága, sem a felnőttnek a gyereké, akinek az a rendeltetése, hogy önállósodjon és elhagyja a szülői házat. Nem konzerválhatjuk egy számunkra kényelmes állapotban, tehát csak ártunk azzal, ha elhitetjük vele, hogy mi ketten elegek vagyunk egymásnak és senki másra nincs szükségünk.
Nyugodtan valljuk be, hogy szükségünk van felnőtt, kortárs társaságra is, és azt se szégyelljük, ha az ellenkező nem egyedei iránt érdeklődünk. Ha vágyunk egy társra, vagy akár csak randizgatni, kalandozni, flörtölni akarunk. Szoktassuk hozzá a gyereket, hogy vannak saját, felnőttes igényeink és ezek teljesen természetesek, jogunk van szabadidőhöz, jogunk van elmenni otthonról és őt másra bízni, jogunk van jól érezni magunkat nélküle is.
Nem csak a magunk életét könnyítjük meg ezzel, hanem az övét is. Megtanulja, hogy tekintettel legyen más emberek igényeire, hogy természetes dolognak tekintse, ha felnőtt férfiak és nők találkoznak egymással, hogy lássa, hogyan megy a randizás, annak sokszor csalódást okozó pillanataival együtt is.
Persze mindent nem kell megosztanunk a gyerekkel, minden partnert nem kell bemutatnunk, se részletekbe menően elmesélnünk a kalandjainkat. Van, ami rá tartozik, és van, ami ránk. De sokkal rosszabb, ha valamiféle szentnek állítjuk be magunkat, akinek nincsenek vágyai, igényei, aki mindent feláldoz a gyerekéért. Ne akarjunk mártírok lenni. Semmiképp ne rakjuk ezt a terhet a gyerekünkre: hogy miatta nem kerestünk partnert, miatta maradtunk egyedül.
Ha egy kislány például azt a mintát látja, hogy az anyja elutasítja a férfiakat, sőt, még ki is mondja, hogy minden férfi disznó és az összes hazudik, nem szabad megbízni bennük, akkor el fogja hinni, és valóban nem fog megbízni bennük. Ha azt látja, hogy az igazi, „tiszteletreméltó” nőnek nincsenek vágyai, nincsenek férfi ismerősei, csak a munkájának és a gyerekének él, amennyiben egyedül maradna anyaként, később lelkifurdalást érezne, ha nem ugyanúgy viselkedne, mint ahogy korábban látta. (Bár persze lehet, hogy pont az ellenforgatókönyvet akarja majd megvalósítani, mert látta, hogy az önként vállalt mártíromság mennyire hasznontalan.)
Randizni persze kockázatos vállalkozás, mert az ember mindig sérül. Nincsenek tökéletes történetek, még a mesékben sem, hát még a valóságban. M még akkor is lesznek rossz pillanataink, ha alapvetően sikeresek vagyunk. Lesznek fellángolások és kiábrándulások, és ebből valamennyit a gyerekünk is lát majd. Jó, ha hozzászokik, hogy ez már csak így megy, talán őt sem éri majd annyira váratlanul.
Amennyiben meg kitartóak vagyunk és sikerül hosszú távon is működőképes partnerkapcsolatot találnunk, a gyerekünk is boldog lesz attól, hogy bennünket boldognak lát, illetve hogy lesz még egy fontos felnőtt az életében.
