Sok, most kiskorú gyereket nevelő szülő nőtt úgy fel, hogy a szülei elváltak. Gyakori, hogy a mai házasságok résztvevői mindketten elvált szülők gyermekei. Vajon mit tanultak abból, ahogy a saját szüleik válása zajlott? És milyen hatással van ez a mostani döntéseikre? Másképp válik-e az, akinek a szülei együtt maradtak és az, aki csak az egyik szülőjével nőtt fel? Mi van az elidegenült vagy teljesen eltűnt szülők felnőtt gyerekeivel és az ő válásukkal?

A mostani negyvenesek, ötvenesek szülei körében vált először meglehetősen gyakorivá a válás.

Ők a hatvanas-hetvenes években házasodtak, általában nagyon fiatalon, és a saját szüleiknél nemigen láttak válást: az a nemzedék még arra volt szocializálva, hogy mindent ki kell bírni, akármilyen pocsék egy házasság, bántalmazó a kapcsolat. De a mi szüleink már másképp gondolkodtak és nem meglepő módon sok lett a válás a nyolcvanas-kilencvenes évekre.

Mivel a válás úgymond benne volt a levegőben, már nem számított kivételesnek, a gyerekek tudatába is beépült lehetőségként, hogy ha rosszul mennek a dolgok, az egyik szülőjük, rendre az apa, el fog költözni, és még azok is gondolkodtak ilyenen, akiknél ez végül nem következett be. Sőt, ha rossz volt a hangulat otthon, a gyerek egyenesen álmodozhatott róla, hogy a szülei majd elválnak és akkor béke lesz. Hiszen a válás nem csak trauma lehet, hanem megkönnyebbülés is, amennyiben a bántalmazás valamely formája jelen van a családban.

A ma aktív szülőgeneráció tehát az első nemzedék, amelynek tagjai nagy számban tapasztalták meg azt, hogy milyen egy válás testközelből: mennyire sok veszekedéssel jár vagy mennyire fagyos a hangulat, mennyire figyelnek oda a gyerek félelmeire, igényeire, illetve mennyire hagyják magára. Mivel az élmény új volt a szülők számára is, a válások általában borzasztóan folytak le, nem volt semmilyen jó példa a párok szeme előtt, nem sejtették, hogy lehetne ezt jól is csinálni. Vagyis a legtöbb esetben nem csinálták jól és főleg nem figyeltek arra, hogy a gyerekeket megkíméljék.

Ez sajnos sok esetben még mindig így megy, hiába született már azóta millió tanulmány, hiába léteznek módszerek, mentálhigiénés szakemberek, pszichológusok, mediátorok, terapeuták, akik ilyen esetekben segíteni tudnak. Idehaza a legtöbb esetben még mindig a megszokott, balhézós, egymáson bosszút állós, gyereket is a harcba bevonó szokások az uralkodóak.

De az valószínű, hogy ha valaki elvált szülők gyerekeként dönt úgy, hogy maga is válik, akkor másképp fog hozzáállni, mint az, akinek a szülei együtt maradtak, tán még mindig együtt vannak.

Milyen alapvető különbségek lehetségesek?

Akit megviselt a szülei válása, az sokkal inkább odafigyelhet a saját gyerekeire, mert empatikusabb velük, mint az, akinek a szülei együtt maradtak. Sőt, utóbbi akár még azt is gondolhatja, hogy a gyerekinek mekkora szerencséje van, mert ő meg meri lépni azt, amit a saját szülei konformizmusból, lustaságból, gyávaságból, egyéb okokból nem mertek, pedig mindenkinek jobb lett volna. Ha viszont a szülei végig kitartottak és úgy tűnik, még szeretik egymást, akkor a most váló gyerek élesebben érezheti, hogy kudarcot vallott, esetleg szégyenérzete is lehet ettől.

Noha a válás társadalmi elfogadottsága nőtt, azért még mindig rengeteg az olyan ítélet, amely a „mai fiatalok” ócsárlásában merül ki, mintha az emberek elfelejtették volna, hogy 1. a nagyszüleink nem azért tartottak ki egymás mellett, mert az annyira jó volt, hanem, mert nem tehettek mást, 2. a szüleink generációjában már sok volt a válás és ott is jócskán akadt, aki csak azért nem vált el, mert nem mert. A válás nagyon sokszor nem kudarc, hanem valódi helyzetfelismerés és bátorság kérdése. Ahelyett, hogy a régieket dicsérnénk, örüljünk neki, hogy most már nem olyan időket élünk, amikor valaki azt a házasságot tartja sikeresnek, ahol a férj nem iszik és nem veri agyon a családját.

De visszatérve a mai válófélben lévőkre és a gyerekeikhez való viszonyukra: sokkal többen érzik át, hogy érdemes segítséget kérni a folyamat során, mint harminc éve. Sajnos sokszor kapacitáshiány, illetve az anyagiak hiánya miatt ez a segítség vagy késlekedik, vagy nem érkezik meg, de legalább az igény felmerül, legalább egyre többen fogadják el, hogy nem szégyen segítséget kérni, ha mástól nem, legalább egy iskolapszichológustól vagy a Nevelési Tanácsadóban valakitől.

Sok egykori gyerekben még ma, felnőtt korukban is megvannak azok a reakciók vagy tévhitek, amelyek a válás nyomán keletkeztek. Egyesek azt gondolhatták, hogy ők okozták a szüleik házasságában bekövetkező krízist, és tény, hogy a gyerekek születése valóban nagy krízisként jelentkezik, de ez nem az ő hibájuk. Ha ezeket a tévhiteket tisztázzuk magunkban, akkor könnyebb lesz azt is elérnünk, hogy a saját gyerekünk ne ezzel a hiedelemmel nőjön fel.

Akik azt tapasztalták gyerekként, hogy a gyakori és hangos konfliktusok vezethettek váláshoz, akkor saját kapcsolatukban hajlamosak lehetnek rá, hogy inkább elkerüljék a konfliktust és ne szóljanak semmiért. Persze ez még nem óvja meg őket feltétlen a válástól, hiszen, ha mindent elhallgatnak, akkor a végén elidegenednek a partnerüktől és ez ugyanúgy vezethet váláshoz.

A legnehezebb talán azzal szembenézni, ha a válás után az a szülő, aki elköltözik, lassan eltűnik a gyerek életéből, vagy csak nagyon ritkán tartja a kapcsolatot. Aki gyerekként átesett egy ilyen traumán, az valószínűleg felnőttként extrém mód ragaszkodik majd a gyerekeihez és semmi szín alatt nem fogja őket elhagyni. De az is lehet, hogy a válása hozza ki belőle azt az igényt, hogy tisztázza az elidegenedett szülővel, miért is tűnt el az életéből. Erre nincs mindig lehetőség, de azt bárki megteheti, hogy levelet ír ennek a szülőnek, akár csak azért, hogy kiöntse a szívét – ezt a levelet aztán vagy elküldi, vagy nem.

Akár elváltak a szüleink, akár nem, a saját válásunkat biztosan befolyásolják azok a hiedelmek, amelyeket az ő kapcsolatuk láttán alakítottunk ki magunkban és nagyon fontos, hogy ezekkel tudatosan szembenézzünk. A saját érdekünkben is, illetve a gyerekeink érdekében, akik kénytelenek átélni a mi válásunkat.