Rengeteg ember ér el úgy a válásig, hogy előtte életében nem volt egyedül, nem szorult rá, hogy mindent önállóan oldjon meg. Korábban a szüleivel lakott, aztán összeköltözött a partnerével, férjével, feleségével, és nincsen olyan élménye, amelyben helyt kellene állnia. Mitöbb, rengeteg ember azért nem is válik el, mert retteg attól, hogy ezt át kelljen élnie, mert úgy érzi, nem képes felnőni a feladathoz.
Ha te azok közé tartozol, aki rettegett, mégis meglépte, akkor arra mindenképpen légy büszke: kevés nehezebb feladat van a világon, főleg, ha nem áll mögötted támogató család. De az anyagi és logisztikai nehézségek mellett, amelyekkel ilyenkor sokan szembesülnek, van egy érzelmi/ identitásbeli kihívás is, amit úgy kellene megoldanunk, hogy közben levegőt venni sincs időnk. (Főleg azoknak, akik egy vagy több gyerekkel maradtak egyedül.)
Leginkább a házasok szoktak kialakítani magukban egy olyan identitást, amelynek lényege egy vagy több családtagjukhoz viszonyított státuszuk. Történelmi// társadalmi okok miatt a nőkkel történik meg sokkal gyakrabban, hogy az identitásuk lényegéhez a tény, hogy feleségek és anyák sokkal inkább hozzátartozik, mint a férfiaknál az, hogy férjek és apák. Noha ez már messze nem egyértelmű, sok nőnek van saját, a családi állapotától független identitása is, de általában még mindig úgy érzik, hogy felértékeli őket a házasság és az anyai státusz, főleg, ha jó anyagi körülmények is járnak ezzel.
Ha elvesztik a házasság nyújtotta privilegizált státuszt, de van gyerekük, akkor még az anyai identitásképző mindig ott marad számukra: sokan érzelmileg a gyerekükbe kapaszkodva élik túl a legnehezebb időszakokat – ilyen szempontból a férfiak érzelmileg kevesebb kapaszkodóval rendelkeznek.
De nézzük, miért olyan nehéz egy nőnek újradefiniálnia magát a válása után (igazából már közben is)? A társadalom szemében az a nő, akinek sikerült férjhez mennie, elért valamit (mivel a közhiedelem szerint a férfiak alapjában véve csak a kényszernek engedve lépnek házasságra, nem azért, mert már ovis koruktól ezt tervezik). Ha tehát a nő elválik, akkor erről sokan úgy gondolkodnak, hogy az ő kudarca (hiszen a konzervatív narratíva szerint neki kellett volna egyben tartania a családot)… Bármit követett is el a férj, vagy bármilyen pocsék is volt a házasság, a közfelfogás még mindig az, hogy a válás kudarc, mindkét félnek, de a nőnek igazán.
Ezt pedig érzelmileg nagyon nehéz elviselni, hiszen épp elég önmarcangolással jár egy válás egyébként is. Sok nő magáévá teszi a gondolatot, önmagát hibáztatja és lúzerként éli a mindennapjait (főleg akkor, ha a férje egy másik nőért hagyta el). Nyilván teljesen más azoknak a nőknek a helyzete, akik saját maguk kezdeményezték a válást, esetleg nekik akadt új partnerük és emiatt léptek ki a házasságból. De lehet, hogy akkor sem egy másik házasságba, hanem az egyedülállók világába.
Még ha a férfiakat kevésbé is üti meg identitás szempontjából a válás, ők is más helyzetbe kerülnek, bizonyos körökben ferde szemmel nézhetnek rájuk, akár még hibásnak is érezhetik magukat a házasságuk tönkremenetele miatt. Mindenképp kényes kérdés, ki mit mesél el egyáltalán arról, hogy miért ment tönkre a kapcsolata, hogyan közli a tényt a környezetével, egyáltalán beszámol-e a válásáról a munkahelyén, és így tovább.
Az új, egyedülálló identitást mindenképpen érdemes tudatosan kialakítani, alaposan átgondolni, megpróbálni a pozitív részeit nézni. Van, aki csak ekkor nő fel igazán: a házasság sokakat képes részlegesen infantilizálni, így nagy élmény lehet, ha végre teljesen felnőttnek, önállónak, cselekvőképesnek érezhetjük magunkat. Legyünk erre büszkék és alakítsunk ki pozitív énképet! Ne kudarcként tekintsünk a válásra, hanem szükséges döntésként, amelyet a helyzet javítása érdekében meg kellett hoznunk (vagy nekünk, vagy a partnerünknek).
Ne ragadjunk bele a szegény elhagyott feleség/ férj szerepkörbe! Érdemes valakivel megbeszélni, ami belülről feszít, de ne vonjunk be ebbe mindenkit, főleg, mert utána nagyon nehéz lesz kilépni a szegény átvert, cserbenhagyott, pórul járt nő/ férfi szerepéből. Pedig senkinek nem használ, ha ezt tesszük magunkévá. (A gyerekünknek még kevésbé, mint nekünk.)
Hasonló szerepkör a saját életében csak mellékszereplő szülőé, aki a gyerekei érdekében felfüggeszti a szerelmi életét. Ha a Padaam-on keresel partnert, akkor aligha tartozol ebbe a kategóriába, de ne is hagyd, hogy visszahúzzanak! Persze nincs garancia rá, hogy valóban hamar találsz tartós partnert, de ha a gyerek miatt csak olyan haloványan keresel, mintha nem is gondolnád komolyan, akkor nem sokban különbözik majd a helyzeted az előzőekben ecsetelttől.
Válás után nyilván több fázison is át kell esnünk (nem mindenkinek ugyanazokon a fázisokon), de ha annyira nem lelkesedünk az egyedüllétért, akkor inkább tegyük prioritássá a társkeresést, mintsem később siránkozzunk, hogy hát a gyerek miatt maradtunk egyedül. Vagy mert annyira összetört bennünket a házasságunk tönkremenetele. Ne tekintsünk rá tragédiaként, mindjárt könnyebb lesz a továbblépés és az újrakezdés. A válás nem az út vége, hanem egy új élet kezdete.
