Ha elváltak vagyunk, az életünk során valamikor, talán régebben, talán nem is olyan régen kiléptünk egy együttélős kapcsolatból és beléptünk a partner nélkül, de legtöbb esetben nem teljesen egyedül élők világába. A gyermekes elváltak többsége nem válik klasszikus szinglivé, még ha nem is nála laknak a gyerekek, kisebb-nagyobb időközönként megjelennek, ott alszanak, tehát a lakása nem csak az övé.

Vannak, akik nagyon megkönnyebbülnek attól, hogy végre nem kell együtt élniük egy másik felnőttel, csak a gyerekeikkel, akik az esetek nagy részében majd csak elköltöznek, kirepülnek. Vannak, akiket meg nyomaszt, hogy úgy érzik: otthontalanná váltak. Főleg férfiak esetében figyelhető ez meg, akik önmagukban általában sokkal nehezebben teremtenek meleg, kellemes otthont, és mikor partnert keresnek, azt a célt is kitűzhetik maguk elé, hogy olyat találjanak, aki összeköltözik velük.

Minél közelebb jön a nyugdíjkorhatár, minél gyakrabban eszünkbe jut az, hogy idős korunkban mi lesz velünk (főleg, mert sokan ötvenes éveinkben veszítjük el a szüleinket vagy látjuk őket hanyatló helyzetükben), annál erősebbé válhat a vágy, hogy a zátonyra futott kapcsolatunk vagy kapcsolataink után végre olyat találjunk, ami már tényleg „végleges” lesz.

És itt jön be az igény: keressünk olyan partnert, akivel együtt is lehet élni. Sőt, minél hamarabb keressünk ilyen embert, mert még kicsúszunk az időből… Tényleg nyomasztó tud lenni a tudat, hogy elmagányosodunk, hogy már egy bizonyos kor fölött nem lehet olyan könnyen ismerkedni, hogy csak nyűgnek maradunk a gyerekeink nyakán…

De mihez vezet, ha túlságosan siettetjük ezt a keresést, sőt, elsődleges szemponttá tesszük?

Könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy nem hozzánk illő partnert választunk, hanem olyat, aki hajlandó összeköltözni. Vagy hozzánk beköltözni vagy befogadni az otthonába. Több ilyen esetet láttam: egy férfi megözvegyült és annyira nem akarta egyedül tengetni az életét, hogy igen hamar beköltöztetett magához egy nőt, akiről kiderült, hogy rengeteg az adóssága és tulajdonképpen a megélhetése függ attól, hogy a férfi szállást biztosít számára. Egy nő tíz évig élt a válása után a gyerekeivel, aztán mikor külön költözött tőlük, majdnem férjhez ment hirtelen egy pasihoz, aki negyven pluszos létére még az anyjánál lakott: aztán a nő mégiscsak meggondolta magát, pedig már az esküvőt tervezgették.

Ha már van tapasztalatunk abban, hogy milyen nehéz harmonikusan együtt élni valakivel, akkor miért akarunk ennyire könnyelmű döntést hozni? Huszonévesen még valószínűleg nem mérlegeljük, képesek vagyunk-e egymáshoz csiszolódni, de egy fél élet tapasztalatai után elvárható lenne, hogy okosabban, óvatosabban álljunk hozzá és alaposan mérjük fel, vajon ennyire mély elköteleződésre akarunk-e vállalkozni, főleg rövid ismeretség után.

Bármennyire is hajt a félelem és a bizonytalanság, sőt, minél inkább hajt, annál inkább észnél kell lennünk, mert elhomályosítják a látásunkat. Nagyon rossz ok az összeköltözésre, ha csak azért tesszük, mert nem merünk egyedül maradni, mert gondoskodásra vágyunk, lusták vagyunk ellátni magunkat, ápolót vagy takarítószemélyzetet keresünk. Boldog és kiegyensúlyozott kapcsolat akkor jöhet létre, ha két egyenrangú ember között keletkezik, akiknek egyike sem félelemből, szükségből, szorongásból dönt az elköteleződés mellett.

Olykor egy új partner, ha nagyon más irányba visz, mint az eddigi életünk, a gyerekeinktől, más családtagjainktól is eltávolíthat. Most arról nem is beszélek, pedig fontos szempont, hogy milyen hatással van a család anyagi viszonyaira, az öröklésre… Hatalmas a különbség aközött, hogy valakivel együtt élünk-e vagy sem. Csakis azzal költözzünk össze komolyan (nem csak átmeneti próbaként), akiben teljesen meg tudunk bízni: az ilyen bizalom kialakulásához viszont rengeteg idő kell. Nem siettethetjük a dolgot. Persze, mondhatjuk, hogy régen nem agyaltak ennyit az emberek, nagyon hamar beleugrottak súlyos döntésekbe… Igen, de vajon jól tették? Vagy a legtöbb esetben megbánták a sietséget? Különben is más idők voltak…

Kereshetünk azzal a céllal partnert, hogy előbb-utóbb majd együtt éljünk, persze… De ne siettessük és főleg ne kössünk rossz kompromisszumokat ennek érdekében. Tapasztaljuk meg egymást minél több helyzetben, mérjük fel, mennyire illik össze az életstílusunk, a szokásaink, mennyire ütik egymást a mániáink. Van, akivel együtt járni csodálatos, de együtt lakni borzalmas. És ha olyat ismerünk meg, aki nem akar összeköltözni, de szeretjük, akkor alaposan gondoljuk meg, vajon ez az egy szempont elég fontos-e ahhoz, hogy továbblépjünk…