Meglepően nagy a választék most magyar filmekben, és valamiért a Futni a legfelkapottabb, pedig nincs benne semmi, ami kiemelné a hasonló romkomok közül. A Véletlenül írtam egy könyvet viszont igazán figyelemreméltó, nekem legalábbis sokkal jobban tetszett. De mivel a szétszakadt család, az egyedülálló apa és az anyát kereső kislány motívuma mindkét filmben hangsúlyos, ez a poszt mindkettőre reflektál.

Forrás: JUNO11 Pictures / Vertigo Media Kft.

A Véletlenül írtam egy könyvet főszereplője és mesélője egy 13 éves kislány, Nina, akinek az anyukája nyolc évvel korábban halt meg hirtelen: noha ismerhette, valójában túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezzen is rá (az öccséről már nem is beszélve), ráadásul az anyáról egy valamirevaló fotó se maradt és mindenki teljesen különböző dolgokat mesél róla, vagyis a kislány sehogy nem képes összerakni magában azt az anyaképet, amire vágyik.

A Futni mentem-ben szereplő kislány, Panni kicsit fiatalabb és nem a halál választotta el az anyjától: az asszony döntött úgy, hogy lelép és otthagyja. Az ő elhagyatottsága emiatt teljesen más jellegű, ráadásul neki nincs testvére, az apja viszont sose ér rá és sokszor hagyja magára.

Ninát szerető család, barátok és luxuskörülmények veszik körül, Panni azonban magányos, egy gangos házban lakik és még a suliban is zaklatják. Nina tiltakozik az ellen, hogy valaki az anyja helyébe lépjen, míg Panni kifejezetten saját szakállára keres pótmamát, illetve az apjának új barátnőt.

A két kislány helyzetének látszólagos hasonlósága tehát éppen ellentétes folyamatokhoz vezet: a halál által elragadott anya piedesztálra kerül, így Nina igyekszik minden potenciális pótanyát elmarni az apja mellől, míg Panni a saját akaratából távozó anyja helyében olyan, kicsit sem ideális megoldással is kibékül, mint a szomszéd néni (Dorina), aki csak kötelességtudatból vigyáz rá és esti mese helyett unalmas paragrafusokat olvas fel.

De nézzük a megözvegyült vs. elhagyott férj figuráját. Nina apja (András) a tökéletes pasi – azt leszámítva, hogy nulla műszaki érzékkel van megáldva --: imádja a gyerekeit, kreatív, gondoskodó, vidám, mivel otthon dolgozik, szinte mindig rendelkezésre áll, és ha mégsem, ott van nekik a nagynénjük, akit érdekes módon ugyanaz a Tenki Réka játszik, mint a Futni mentem-ben a pótanya ügyvédet. Panni apja (Tamás) minden, csak nem tökéletes: sokat dolgozik, és mivel rendőr, alig van otthon, de babysitterről sem gondoskodik, Panni kénytelen egyedül boldogulni, amíg a szomszéd ügyvéd néni meg nem jelenik az életében.

Az egyébként közös a két sztoriban, hogy a jövendőbeli pótanyát a kislányok szervezik be, nem az apjuk ismerkedik meg vele. (Igaz, a Futni mentem-ben már ismerik egymást a munka kapcsán, de ebből még nem lenne magánéleti gabalyodás.) Ninának már van tapasztalata olyan nőkkel, akik az apja barátnőiként be akarnak avatkozni a kis család életébe, míg Panni számára ez ismeretlen, ő még nem csalódott az anyján kívül másban és tele van bizalommal.

Mindenesetre egyik pasiról sem mondható el, hogy tudatosan keresgélne, nem ők választanak, nem kezdenek a gyerektől függetlenül udvarolni, ami inkább atipikus lehet a való életben. Forgatókönyvileg persze jobban kiaknázható, ha az anyaszerepre való alkalmasság előbb jelenik meg szempontként, mint az, hogy az adott nő mennyire vonzó a férfi számára.

A pasik hozzáállásáról egyébként szinte semmit nem tudunk meg… Egyikük sem tűnik különösebben ügyesnek az udvarlásban, és mindkettőnek körülbelül csak úgy az ölébe hullik a lehetőség… Tenki Réka ügyvédnője kézzel-lábbal tiltakozik mind az anyaszerep, mint a barátnői státusz ellen, mert a karrierjére szeretne koncentrálni, de – mint megtudjuk --, tulajdonképpen az a baja, hogy a húgait is ő nevelte fel és nincs kedve újabb felelősségeket a nyakába venni. A Rujder Vivien által alakított Detti hátteréről azonban szinte semmit nem tudunk, csak annyit, hogy elvált és szereti a nőies dolgokat, érdekli az öltözködés… Bármennyire is fontos szereplő a filmben, valójában nem látunk a mélyére, nem ismerjük, mi mozgatja az életben és mitől fogadja el olyan hamar, hogy két gyerek pótmamája lesz…

A Véletlenül írtam-ban sokkal hangsúlyosabb a veszteségfeldolgozás és a szülő új partnere elfogadásának, illetve elutasításának kérdése, hiszen gyakorlatilag az egész film erről szól, így ebből emelek ki egy olyan momentumot, amely nagyon megragadt bennem.

Nina nagylánnyá ért, udvarlója is akad, így Detti úgy gondolja, hogy itt az ideje egy új ruhatárnak: a két lány elmegy bevásárolni. Panni ambivalensen áll hozzá az egészhez és már az elrontja a kedvét, mikor Detti mit sem sejtve egy pont olyan ruhát akar ráerőszakolni, amilyen az anyjának is volt. Miközben Detti és András között virágzik a szerelem, a kislány folyamatosan semmivé vált anyja emlékével foglalkozik, és azt az ominózus ruhát is közvetlenül előtte találta meg a padláson.

Mikor bevásárlás után kiülnek egy kávézó teraszára, és a pincér merő „kedvességből” Nina anyjának szólítja Dettit, a kislány teljesen kiborul és faképnél hagyja a nőt, aki ezek után csak titokban találkozgat Andrással: Ninával elhitetik, hogy szakítottak.

Ebben az eseménysorban van egy elem, amit már én is tapasztaltam, pont pincérek vagy pénztárosok részéről, és mindig nagyon tapintatlannak találtam: miért feltételeznek kényszeresen rokoni kapcsolatot felnőttek és gyerekek között emberek, bárkik legyenek is (akár a villamoson ülő néni)? Egy gyerek járhat-kelhet a szüleivel, de mással is, a nagyszüleivel, a nevelőszüleivel, vagy éppen olyasvalakivel, aki úgymond idegen a számára és mindkét félnek roppant kellemetlen, ha idegenek tévedésből rokonokként kezelik őket. Én ezért sosem szóltam be senkinek, a gyerekeim se, de utólag nagyon is bosszantotta őket.

A másik dolog, ami a filmbéli történések kapcsán felmerül bennem: miért kéne tolerálni, hogy egy gyerek (Nina) ilyen szélsőségesen reagál valamire, ráadásul később sem kér bocsánatot? Miért kellene úgy tenni, mintha a hatalmában állna eldönteni, kivel randizik az apja vagy az anyja? Abban dönthet, hogy akar-e találkozni az adott személlyel, de a filmben látható hozzáállás, hogy az apja mindent ráhagy, szerintem egyáltalán nem elfogadható. Értem én, hogy ez egy ifjúsági film, de talán nem kellene ennyire sematikusan, idealisztikusan ábrázolni a szülőket és a rokonokat.

A Véletlenül írtam legnagyobb előnye egyébként a képi világa: kicsit 60-as évek fíling, békebeli jelenetek, se szegénység, se gonoszság nem létezik benne… Igaz, az elmúlás árnyéka végig ott lebeg a karakterek felett…