Az utóbbi időben többször is olvastam arról, mennyire nehéz manapság az a mutatvány, amit régebben viszonylag könnyedén abszolváltunk: teljesen odafigyelni valakire akár csak 20-30 perc erejéig. Akár gyerekről, akár felnőttről van szó, akkor érzi magát elfogadottnak és akkor biztos benne, hogy szeretik, ha igazán odafigyelnek rá. Márpedig ez egyre nehezebb.

Családon belül mindenféle kütyük nélkül is az volt, hiszen ha már két embernél több van jelen a négy fal között, meg kell osztani a figyelmünket. Minél több a gyerek, annál inkább, és akkor még a házi kedvencekről és a kedvenc olvasmányunkról nem is beszéltünk. Ahogy csökkent a gyereklétszám, úgy jöttek be a kütyük, kezdve a rádiótól, folytatva a tévével, majd a PC és most az okosteló. Fizikai közelségben kevesebb ember vesz körül, de virtuálisan rengetegen, és még ha nem is vagyunk képesek egy bizonyos mennyiségnél többel tartani a kapcsolatot, azért annyi biztos, hogy a figyelmünk eléggé megoszlik.

Miközben otthon vagyunk a gyerekeinkkel, ránk ír a főnök, felhív az anyánk, az exünk, a barátnőnk akar csetelni, és még az új pasi is most került elő egész napi hallgatás után... Ha elmegyünk randizni, vagy az egyikünket hívják, vagy a másikunk kap üzenetet, elnézést, ezt fel kell vennem, ezt meg kell válaszolnom... Míg ezt a pár bekezdést leírtam, ketten kezdtek velem csevegni. És még hol a vége...

Pedig ha egy randipartnerről van szó, a legnagyobb truváj, ha részesülünk osztatlan figyelmében, ha tényleg csakis bennünket lát és hallgat abban az egy-két (több) órában. Amit velünk tölt. Jó, két óránál több osztatlan figyelem az már erősen sci-fi kategória.

És azért azt is tudjuk, hogy lehalkíthatjuk a telefont, de teljesen kikapcsolni manapság már nem illik. Ha halk, akkor is mocorog és azt is érzékeljük. Akinek gyereke van, vagy olyan családtagja, aki miatt fontos, hogy ő állandóan elérhető legyen, nem fog elérhetetlenné válni órákra, de még 10 percre sem. Egy huszonéves szingli még megengedheti magának, hogy leváljon a közösségről és a nagy semmiben lebegjen valakivel, de az a tippem, hogy pont nekik már eszükbe se jut, hogy ez egy opció.

Ennek ellenére azért teremthetünk magunknak olyan helyzetet, amelyben majdnem kizárólagos figyelemmel tudunk fordulni valaki felé. Nyilván ehhez az is kell, hogy az illető érdekeljen bennünket eléggé, hogy ne unjuk, ha rá figyelünk. A puszta szándék itt kevés. Hacsak nem vagyunk profik abban, hogy akkor is éberek maradjunk, ha valaki halálra untat, mert ezzel keressük a kenyerünket, az osztatlan figyelem abban az esetben fog sikerülni, ha tényleg érdekel a partner.

És mi is akkor fogjuk kivívni a partner osztatlan figyelmét, ha érdekesek vagyunk a számára. Ennek egy része zsigeri reakció, más része tanulható. Megtanulhatjuk, hogyan ne beszéljünk túl sokat magunkról, hogyan hallgassuk figyelmesen, amit a másik mond, hogyan ne szóljunk bele, amikor nem kéne és hogyan bólogassunk, hümmögjünk, amikor arra van szükség.

A férfiak megtanulhatják, hogyan nyíljanak meg és miként beszéljenek érzelmekről, mert az autójuk műszaki leírása igen kevés nőt fog érdekelni. Megtanulhatják, hogy az odafigyelés nem azt jelenti, hogy mindjárt megoldást kínálok a másik ember problémájára, hanem arról szól, hogy együtt érző támogatásomról biztosítom. Ha nem valami elintéznivalóról vagy műszaki jellegű kételyről van szó, ne akarjuk megoldani!

A nők megtanulhatják, hogy miként ne erőltessék a férfiaknál azokat a témákat, amelyekben ők kevésbé tudnak megnyílni, miként ne hozzák őket zavarba keresztkérdésekkel, és hogyan érhetik el mégis szelíden, kedvesen, hogy beszéljenek magukról. Olykor kerülőúton jutva el a személyes témákig.

Az persze elkerülhetetlen lesz, hogy olykor életünk főszereplői elhanyagoltnak érezzék magukat, mert a gyerek majd fél, hogy az új pasi / új nő eltereli róla a figyelmünket, az új partner meg riválist vagy akadályt láthat a gyerekben, aki normális esetben mégiscsak a legfontosabb helyet foglalja el az életünkben. De a gyereknek is meg kell értenie, hogy szükségünk van felnőtt kapcsolódásra és a felnőttnek is, hogy olykor lemondjuk a randit, ill. nem tudunk akkor telefonálni vagy csevegni, amikor neki épp kényelmes.

Azért jó, ha tudatosan tervezünk olyan időszakokat, amelyekben a lehető legexkluzívabbak tudunk lenni egyikkel is, másikkal is.