Kamaszkoromban nagyon szerettem a Karate Kid trilógiát, főleg az első részt. Akkor nem figyeltem fel annyira arra a tényre, hogy a karate tulajdonképpen csak ürügy a fiúknak és férfiaknak arra, hogy betöltsék azt az űrt, ami az életükben tátong, mert nincsenek fix kapcsolódási pontjaik, csak tengődnek, ha nincs valami konkrét tevékenység, ami összekötné őket.

Forrás: Netflix

Az eredeti Karate Kid, Daniel és mestere, Mr Miyagi kapcsolata sokkal egyértelműbben mintázta ezt, mint a nagy riválisoké, főleg, mert ők csak ketten voltak a világ ellen, míg a brutális Kreese szenszei rengeteg a tanítvánnyal rendelkezett és a szőke antihős, Johnny csak egy volt a sok közül, igaz, hogy akkoriban épp a mester kedvence. Daniel és a japán gondnok magányos harcosoknak tűntek, így sokkal inkább érzékelhető volt egymásra utaltságuk... (Ráadásul még mindketten egy-egy lenézett kisebbséghez tartoztak, ami csak még egy lapáttal rátett az outsider érzéshez – Daniel sehogy sem illett bele olajos bőrével és fekete hajával a szőkék uralta iskolai „elitbe”.)

A negatív hősről, a verekedős, mindenkit zaklató (és szőke hajkoronával rendelkező) Johnnyról ugyanakkor nem tudtuk a film alapján, milyen a családi háttere és hogy lett azzá, ami... Szimplán ő a kamasz rosszfiú, akit utálni kell, a nyolcvanas években meg még nem tartottunk ott, hogy a „gonosz” indítékait boncolgassuk.

Az is érdekes, hogy Daniel félárva volt, tehát az anyja teljesen pozitív színben tűnhetett fel, nem vetült rá az elvált státusz árnyéka, és nem volt egy önszántából távol lévő, negatív apafigura.

A 2018 óta futó Cobra Kai sorozat lévén jóval nyilván jóval összetettebb, de azért azt is be kell látnunk, hogy rengeteg dolog történt ebben a pár évtizedben, ami alapvetően megváltoztatta a szülő-gyerek viszonyt és az iskolai bántalmazásról való gondolkodásunkat is.

A sorozat nagyon hangsúlyozza az apátlanságot mint generációkon átívelő átkot. A szőke Johnny, a korábbi negatív főhős személyisége lassan bomlik ki előttünk, most ő az igazi főszereplő, nem az időközben meggazdagodott és sikeres autókereskedő, Daniel.

Bár az közös kettejükben, hogy igazi apa nélkül nőttek fel, Danielnek sikerült egy őt elfogadó és szerető, noha nagyon szigorú pótapát találnia, míg Johnny egy érzelmi bántalmazó undorító mostohaapa és a brutális exkatona Kreese közös hányódik. A sorozat kezdetén már középkorú, és minden tekintetben lúzer: éppen elveszti egyébként is pocsék munkáját (amely megegyezik a filmbéli Miyagi eredeti feladatával), alkoholista és egyáltalán nem tartja a kapcsolatot a fiával.

Itt az anya szerepe is egészen más, mint az eredeti filmben Daniel anyjáé, aki erős, független nőként jelent meg, noha sok ideje nem maradt kamasz fiára. Johnny volt felesége elég kikapós menyecske, tulajdonképpen úgy tűnik, alkalmi barátaitól pénzt is kap, miközben majdnem ugyanannyira elhanyagolja a fiát, mint Johnny maga. Valószínűleg szintén gyermekkori problémák állhatnak a háttérben, de a női szereplők megrajzolására nem fordítanak akkora energiát a készítők, mint a fiúk cizellálására, legalábbis az első évadban eléggé elnagyoltan ábrázolják őket.

Johnny fia, Robby tehát apát és anyát is kereshetne egyszerre, de a női princípiumot inkább egy barátnő személyében próbálja megtalálni, míg a terve szerint azzal tör borsot biológiai apja orra alá, hogy ősellenségétől vesz karateleckéket. Persze a két pasi kapcsolata hamar sokkal mélyebb lesz, mint amit reméltek volna – hiszen nem csak Bobbynak nincs jelen az apja, de Daniel se tud mit kezdeni a saját fiával, aki elkényeztetett digitális bennszülöttként tengeti az életét. Az első évad végére Daniel legalább a lányát újra rá tudja bírni arra, hogy a karatén keresztül kommunikáljon vele.

Viszont míg Daniel Johnny fiát tanítva, addig Johnny egy Daniel-hasonmást vesz a szárnyai alá: a spanyolajkú bevándorló, Miguel szintén apátlan (egy bűnöző fia, aki miatt a családnak menekülnie kellett Ecuadorból): ez a Miguel ugyanúgy kívülálló, idegen, mint egykor Daniel, és a logikus az lenne, hogy Daniel karolja fel, de a srác Johnnyba fut bele és tulajdonképpen a kamaszfiú rajongása húzza ki az egykori antihőst a depresszióból és ad neki új célt.

A sorozat első évada tulajdonképpen leginkább az sugallja, hogy saját családon belül nem lehet megoldani az apátlanság és az apai szerep miatti szorongásból fakadó gondokat, valahogy mindenki új apát és új fiút keres magának. Talán azért is, mert a családon belüli dinamikák miatt az erős apakép nem fenntartható, a fiúknak pedig mégiscsak ilyesmire lenne szükségük: egy ősi, és abszolút fegyelemre alapozó harcművészet viszont megteremtheti azt a kötőanyagot, amelyből újra lehet teremteni a hagyományos apa-fiú kapcsolatot, vagy annak utánérzését.

Gondolom, sokan vagyunk úgy anyák, hogy nem tudunk felmutatni megfelelő férfi szerepmodellt a fiainknak, akik vagy a saját kezükbe veszik a kezdeményezést és tényleg keresnek egy pótapát, vagy örökké érezni fogják a hiányát. De arra is érdemes felfigyelni, ami azért az utóbbi idők sporthoz kötődő bántalmazási ügyeiből kiviláglik: a kemény apa / edző / mester alakja rengeteg mérgező anyagot is tartalmazhat. Az igazi kihívás, hogy a fiúk olyan apafigurákat ismerhessenek meg, akik úgy képesek őket befolyásolni, hogy abból több pozitívum, mint negatívum származzon.

A sorozatot pedig minden olyan szülőnek ajánlom, aki egyedül neveli a fiát, fiait, (de a lányoknak sem tilos), mert a gyerekek, kamaszok élvezik, ugyanakkor rengeteg kényes témáról lehet az epizódok kapcsán beszélgetni velük.