Létezik az a szingli anya típus, aki egyszer csak felpakolja a gyerekeit (általában kettő-három van belőlük és nem mind egy apától), majd elindul vándorútra, hogy valahol újrakezdjen mindent. Én is ismerek ilyen belevaló nőt, de ha jól sejtem, nyugaton sokkal gyakoribb, egyrészt, mert az emberek általában mobilisabbak, másrészt, mert nem annyira nehéz egyetlen fizetésből fenntartani egy családot.
A tökéletes pasi (The Perfect Man) című 2005-ös film is egy ilyen szingli anyáról szól: az illető nagyon csinos és nagyon szeret ismerkedni, de nem valami válogatós. Ez abból is látszik, hogy amikor az új munkahelyén az egyik kollégája mindjárt az első nap udvarolni kezd neki, annak ellenére belemegy a játékba, hogy tulajdonképp semmi közös nincs kettejükben. Ami nem túl okos dolog, ha arra gondolunk, hogy ahányszor szakít egy pasijával, felpakolja a családot és más városba költözik. Amiből a gyerekeinek nyilván teljesen elege van.
Ezt a legtöbb egyedülálló anya már csak azért sem teheti meg, mert támogató közeg nélkül nem boldogul, vagy csak akkor, amikor már elég nagyok a gyerekek, akkor meg már nem alakít ki az ember új szokásokat.
A filmben az anya (Jane) nagyobbik lánya (Zoe) már gyakorlatilag felnőtt, és sokszor úgy tűnik, érettebb személyiség, mint szeleburdi anyja. Jane egy percig sem rejti véka alá, hogy nyitott a pasikra – ez a nyitottság odáig megy, hogy az össz-iskolai szülői értekezleten felszólal, azt a javaslatot téve, hogy szervezzenek rendezvényeket a szingli szülőknek, hiszen őket úgyis más érdekli, mint a párokat.
Ami végülis igaz: én se hallottam még arról, hogy a suliban bárki gondolna a szingli szülőkre, az alapítványi bálok is mindig párokra vannak kitalálva, arról már nem is beszélve, hogy idehaza, ha az ember egyedül nevel több gyereket, akkor szülői értekezletre se jut el, mert az összeset ugyanabban az időben tartják, központilag.
Visszatérve a filmre: a nagylány, Zoe, akinek már végleg elege van a költözésből, a fejébe veszi, hogy maradásra bírja az anyját és újdonsült barátnője nagybátyjának fotóját és tippjeit felhasználva prezentálja a tökéletes férfit. Udvarolni kezd az anyjának, virágot küld, szerelmes üzeneteket ír, később elkezd vele csetelni. Mindeközben az anyja azért eljárogat a kollégájával is, de egy ponton túl a cselvetés túl jól sikerül és Jane lassan beleszeret a nemlétező pasiba, Benbe. Vagyis Ben létezik, csak azt nem sejti, hogy egy tinédzser az ő nevében csábítgat.
Ha most eltekintünk attól, hogy a történet elég gyenge lábakon áll és a két ember között nem is alakulhat ki igazi kapcsolat, hiszen Zoé ír leveleket Jane-nek, nem Ben, maga a vágy, hogy hányattatott sorsú gyerekként arról álmodunk: anyánk találjon vége egy igazi partnert, egyáltalán nem légből kapott.
Jane ugyanakkor számtalan szempontból rossz példa és nem igazán nyeri el a rokonszenvünket. Egyrészt meg se próbál rájönni, miért vall kudarcot minden kapcsolata, minden alkalommal elmenekül, másrészt az egész univerzum körülötte forog, csak az ő érzelmei számítanak: a gyerekei még barátságokat sem köthetnek, mert bármelyik pillanatban tovább kell állniuk.
Azok a látszólag vagány, kalandszerető szülők, akik ilyen könnyedén döntenek költözés és újrakezdés témában, egyáltalán nincsenek tekintettel arra, milyen nehéz gyökértelenül felnőni. Miközben azt hangoztatják, hogy a gyereknek jobb, ha megtanul alkalmazkodni, sok helyet felfedezhet, talán még nyelveket is tanul, nem ismerik el a biztonság iránti igényét és semmibe veszik az emberi kapcsolatait.
A kortárs sorozatok közül a Ginny és Georgina hozza ugyanezt a témát, igaz, hogy ott az anyafigura még sorozatgyilkos is, de a fő motiváció ott is az, hogy egyik férfi sem felel meg neki, csak jóval sötétebb az egész konfliktus háttere.
Arra mindenesetre rávilágít mindkét sztori, hogy mennyire nehéz egy gyönyörű, de instabil anyával együtt élni és milyen problémákat okoz a serdülő lánynak, ha az anyja nagyon is nyilvánvalóan bitorolni akarja a csábító nő szerepét, miközben nővé érő lányát ezzel második helyre nyomja vissza.
