Elvira a válása után próbál új kapcsolatba kezdeni, de a régi csalódásokon nehezen teszi túl magát. Az eddigi próbálkozásai alapján a férfiak az elején udvariasak és elfogadják, hogy gyereke van, de később ez mégis a kapcsolat végéhez vezet.

Olvasói rovatunkban az egyedülálló szülőket érintő helyzeteket az ő szemszögükből is szeretnénk bemutatni nektek. Ezen a fórumon minden érintett megoszthatja történetét és tapasztalatát, így segíthetjük egymást, és tanulhatunk az esetleges hibákból, kutatva a lehetőségeket.

Neked is van hasonló történeted, élményed, ami az egyedülálló szülők kapcsolati igényeivel/társkeresésével kapcsolatos, vagy csak válaszolnál Elvira történetére? Küldd el a véleményed vagy saját tapasztalataid, akár név nélkül, vagy álnéven, és a legérdekesebbeket megosztjuk a blogon. Leveled erre a címre küldd el: padaamblog@gmail.com

"Manapság mindenki amatőr pszichológusnak érzi magát, és a működő kapcsolatát is képes szétanalizálni az okosságával, mert ő természetesen nagyon normális, minden helyzetet jól értelmez, és mindig a párja a hibás, aki amúgy nem több a páciensénél. A kapuzárási pánikot is jobban szeretjük inkább a másikon észrevenni, mintsem saját magunkon. A mi kapcsolatunk is erre a jelenségre ment rá, mert a volt férjem mindent megengedett magának, engem meg folyamatosan bírált: neki jogai voltak, nekem csak kötelességeim. Semmi nem volt jó úgy, ahogy csináltam. Amikor annyira elbizonytalanított, néha mások véleményét is kikértem egy éppen aktuális kifogásával kapcsolatban, és mindenki azt mondta, hogy én csináltam / gondoltam helyesen."

Ő olyanokba szólt bele, amikhez egyszerűen nem értett, de bele kellett szólnia, mert... mert csak. A mai napig nem tudom, mivé akart volna formálni és hogy lett volna neki jó. Amikor találkozunk, úgy viselkedik velem, mintha évekig csak munkakapcsolatban álltunk volna, rideg, kimért és távolságtartó.
Én kapcsolatban is, egyedül is inkább magamat elemzem. Nem szeretnék beletörődni az egyedüllétbe, ezt tudom, 36 évesen is szeretnék új életet kezdeni. Van egy két éves fiam. Az eddigi próbálkozásaim alapján a következőt állapítottam meg: a férfiak az elején udvariasak és lazán átlépnek azon, hogy gyerekem van, abszolút nem zavarja őket – mondják. De később az ellenkezője érvényesül. 
Mik az elvárásaim? Egy kis figyelem, védelmezés, és hogy ne kelljen állandóan bizonygatnom, hogy én is érek valamit.

Volt egy férfi, akivel csak leveleztünk és azt mondta, neki is van gyereke, egyedül neveli, viszont megszakadt az egész... gondolom azért, mert végső soron nem örült, hogy nekem is van. A maga gyerekével mindenki elnézőbb. 
Egy férfit nem ragadnak el úgy az érzelmek, mint egy nőt, én sajnos hamar megkedvelek embereket és nem tartom soha korainak kimondani az érzéseim, ha olyanok. Igyekszem  a vitákat kerülni, de nem mindig lehetséges.
A gyerek miatt nem tudom elkerülni a rendszeres találkozást a volt férjemmel, és akadt, akinek ez sem tetszett, nem értette meg, hogy én sem örömmel teszem. Jelen helyzetemben egy olyan barátnak is örülnék, akivel kibeszélhetem magamból ezeket. Ha valaki tud olyan kisebb budapesti közösséget, amely még a pandémia alatt is aktív, ahol hozzám hasonló sorsúak gyűlnek össze, kérem, írja meg kommentben, és én megköszönöm.
Kit is keresek? Legyen tökéletes és temperamentumos és szórakoztató és mindenben elfogadó? Nem, legyen inkább önmaga és mindannak, amit egyszer kimond, legalább a 60%-át tartsa be, és igazodjon hozzá, ne ígérjen olyat, amit nem tart be."

Mit gondoltok? Írjátok meg a kommentben, vagy ha van a témához kapcsolódó saját történeteket, küldjétek el a padaamblog@gmail.com címre.