Látszólag nincs azzal semmi gond, ha az ember hisz a lelki társ intézményében. Valamiben csak kell hinni... Egyesek vallásosak, mások egy ideológiára esküsznek (esetleg egyszerre a kettő), hihetünk a földönkívüliekben, a gyíkemberekben, és még sok minden másban, szóval miért pont a lelki társ lenne kivétel?

Valljuk be: abban hinni, hogy ez a csodalény létezik és csak ránk vár, eléggé csábító elképzelés első blikkre. Még ha csak játékból képzeljük is el, és nem vesszük komolyan, akkor is megnyugtató. Főleg fiatalon, amikor még minden annyira bizonytalannak tűnik. Jó elképzelni, hogy egyszer csak belép az életünkbe a nagy ő, akire azonnal ráismerünk, aki azonnal ránk ismer, nem lesznek kételyek és félreértések, mert kitaláljuk egymás gondolatait, és persze a szex is tökéletes.

De mostanra, legalább egy válás és valószínűleg még több szerelmi csalódás után azért már biztosan világos, hogy ez nem így megy. Merthogy az első nagy szerelem (ha ebből lett a házasságunk) valahogy mégiscsak elromlott, tehát a lelki társról kiderült, hogy baromira nem az. Akkor mit kezdjük a korábbi hiedelmünkkel? Mondjuk azt, hogy á, akkor tévedtünk, de most majd rátalálunk az igazira? Vagy fogadjuk el, hogy nincs igazi, csak olyan emberek, akikkel esetleg jó kapcsolatot alakíthatunk ki, és esetleg még szerelmesek is lehetünk?

Ritkán gondolunk az özvegyekre, de az ő esetükben az, ha a partnerük úgy ment el, hogy ők igazán szerették, még nagyobb teher a lelki társ-hiedelem, hiszen ettől úgy érezhetik, hogy már egyszer megtalálták az igazit, abból csak egy van, így vége mindennek, semmi esélyük a boldogságra. Legalábbis egy társ oldalán...

Na és annak, aki eddig még soha nem talált olyat, akiről azt hitte volna, hogy ő az igazi, adhat valami pozitívumot ez a hiedelem? Nem úgy tűnik. Hiszen nála a tét még nagyobb: lehet, hogy 40, 50 éves koráig nem volt még viszonzottan szerelmes és miközben a tökéletes párt hajszolja, nem veszi észre azokat a lehetőségeket, amelyek elsőre nem tűnnek tökéletesnek, de amelyekből alakulhatna valami értékes.

Raymond Knee párkapcsolati kutató szerint a lelki társban hívő ember mindig merevebb gondolkodású, kevésbé rugalmas, kevésbé nyitott a változásokra. Mindannyian láttunk már embereket, akik görcsösen ragaszkodtak a szerelmükhöz, sőt, odáig mentek, hogy azt gondolják: ha az övék nem lehet, másé se legyen... Persze nem minden lelki társ hívő válik erőszakossá, de az ilyen hiedelem mindenképp hajlamosabbá tesz arra, hogy nehezebben engedjük el, aki menni akar. Egyesek az expartner ellen fordítják ilyenkor a haragjukat, mások önmagukat ostorozzák és a saját életüket teszik pokollá vagy legalábbis nagyon nehézzé.

A kapcsolati növekedésben bízó ember viszont nem az igazit keresi, hanem megpróbál abból a kapcsolatból igazán jól működőt építeni, amely elég kellemes és magával ragadó ahhoz, hogy érdemes legyen időt és energiát fektetni belé. Nem az a lényeg számára, hogy első látásra szerelmes legyen, hanem az, hogy jól érezze magát a partnerrel és tudatában legyen annak, hogy előtte nem kell megjátszania magát, nyugodtan úgy viselkedhet, ahogy neki komfortos. Ebből nőhet ki aztán a kapcsolat és a szerelem is.

Az ilyen embernek sokkal egyszerűbb feldolgozni egy válás, szakítást, valakinek az elvesztését. Sokkal egyszerűbb bizalommal újrakezdeni, hiszen a csalódás nem a világ vége, nem töri össze végleg.

És egészen más példát adunk a gyerekeinknek is a társkeresésről akkor, ha a szőke hercegben hiszünk, mint akkor, ha abban, hogy két ember lassanként megszeretheti egymást. A lányok nem várják majd passzívan, hogy életük szerelme rájuk találjon, a tenyerén hordozza őket és mindent megoldjon helyettük. A fiúk nem fognak összeomlani, ha az első lány, akit kiszemelnek, visszautasítja őket.

Minél nagyobbnak tűnik a tét, annál jobban sérülünk, annál jobban sérülnek a gyerekeink is. Ha azt sugalljuk, hogy csak egy hozzánk való partner létezhet, akkor az elvált házastársunk igaziságát is megkérdőjelezzük, illetve visszamenőlegesen érvénytelenítjük a szerelmünket (ha az tényleg szerelem volt, de a gyerekek szeretnek ebben hinni)... Lehet, hogy a párkapcsolatoktól idegenítjük el őket azáltal, hogy túlságosan rájuk toljuk a csalódásaink terhét. Példát kell mutatnunk nekik abból is, hogyan lehet felállni egy szakításból, hogyan lehet tovább menni. Ha azt látják, hogy összetörünk, azt fogják hinni, hogy ez a dolgok rendje.

Nagyon nem mindegy tehát, hogy milyen hiedelmek táplálják a társkeresési próbálkozásainkat.