Társkereső oldalakon gyakorta lehet találkozni azzal a nézettel, hogy minek is hosszasan levelezgetni, ha minden a személyes találkozón dől el, annak is az első 5 percében. De van, aki 5 másodpercet mond. Vagyis az első személyes benyomás mindent visz – szerintük. Ennek azért eléggé ellentmond, hogy egy felmérés szerint az emberek körülbelül fele állítja, hogy olyasvalakibe szeretett bele, aki először még csak nem is tetszett neki. Akkor hogy is van ez?

Sok szülő dönt úgy egy válás után, hogy nem keres új partnert, vagy addig nem keres, amíg a gyerekei ki nem repülnek, esetleg úgy keres, hogy arról senkinek nem szól a családban, és még akkor is megőrzi a titkot, ha már esetleg talált valaki állandót. Egyesek azért titkolóznak, mert nem szeretnék bemutatni az új partnert vagy az új partner nem akar ennyire komoly szintre lépni. De olyanok is vannak, akik tulajdonképpen szégyellik, hogy szükségük van valakire és kifejezetten megjátsszák, hogy a gyerekek miatt (vagy más okból) egyedül maradnak.

Olykor, ha az ember belefárad abba, hogy újabb és újabb idegeneket ismerjen meg, majd jöjjön rá arra, hogy ő sem az igazi, jó ötletnek tűnhet egy korábbi, még a házasságunk előtti kapcsolat felmelegítése, hiszen azt a volt partnerünket sokkal jobban ismertük, mint amennyire egy vadidegent most esélyünk lenne pár találka alapján megismerni. De valóban ismerjük-e még egymást és van-e értelme az újrakezdésnek, ha épp mindketten kiléptünk a házasságunkból vagy valamilyen hasonló tartós kapcsolatunkból?

Bella egyedülálló anyuka, párja viszont a gyerekét mintha nem akarná figyelembe venni a közös életük tervezésében.

Ha megkérdeznének bennünket, vajon mi a fontosabb számunkra, a saját vagy a családunk boldogsága, vajon mit válaszolnánk? Lenne-e bárkinek bátorsága azt mondani, hogy a sajátja? És vajon mennyire reális ezt a két dolgot szembeállítani egymással? Mit értünk egyéni és mit családi boldogság alatt?

Az elvált szülők számára minden nyár és vakáció extra kihívást jelent, hiszen vagy hosszabb időt kell tölteni a gyerekek nélkül, noha általában nálunk vannak, vagy hosszabb időt kell tölteni velük, noha általában nincsenek nálunk, vagy egyedül kell megoldanunk az egész nyarat, vagy kénytelenek vagyunk legalább pár nap erejéig együtt nyaralni az exünkkel a gyerekek kedvéért.

Nagyon sokan posztolnak a párkapcsolatukról pozitív dolgokat, jelennek meg fülig érő szájjal a közösségi oldalakon, prezentálják, hogy ők mennyire boldogok… Még olyankor is, amikor ez az ábrázolás nagyon is messze jár az igazságtól.

Persze az emberek általában lájkokkal díjazzák azt, aki így közszemlére teszi valódi vagy megjátszott boldogságát, de minél tökéletesebb, irigylésreméltóbb képet mutattunk korábban, annál nagyobb lesz a zuhanás és a káröröm, ha kiderül, hogy összevesztünk, szakítottunk, válunk.

Krisz egy egyedülálló anyával randizik, akinek a férje valamiért féltékenységet szít a kapcsolatában.

Bármennyire is jó lenne, ha minden felnőtt ember nyitna a szingli szülők felé és szívesen randizna olyanokkal, akiknek gyerekük van, sajnos nem mindenkinek tesz jót egy ilyen kapcsolat. Még akkor se feltétlenül, ha ő maga is elvált szülő…, hiszen lehet, hogy már az eredeti családjában is nehezen viselte a gyerekek jelenlétét, nincs jóban velük, és így tovább.

Az esetek többségében válás után a gyerekek az anyánál maradnak és ez azt is jelenti, hogy általában ő folytatja mindennapjait abban a lakásban, házban, amelyben korábban együtt élt a család. Ez elsőre kényelmes megoldásnak tűnik, de mégsem annyira egyszerű. Persze sok esetben nincsenek alternatívák, mert a válás, az újrakezdés, a nulláról építkezés épp eléggé megvisel minket, akkor még hurcolkodjunk is máshová? De…