Mikor arról hallunk, hogy két embert, elválik, azt gondoljuk, hogy ez együtt jár a szétköltözéssel is. Csakhogy ez egyáltalán nem biztos. Olykor egyszerűen nincsenek meg annak a feltételei, hogy jó messze költözzünk egymástól, vagy a különköltözés akkora anyagi veszteséggel járna (például eladhatatlan vagy csak jóval áron alul lenne eladható a házunk, és az összeg feléből egyikünk se tudna lakást venni), hogy inkább maradunk, ahol vagyunk.

Nagyobb családi háznál megoldható némi szeparálódás, de ez általában szintén nagy költségekkel jár (új fürdőszoba, új konyha, új kijárat, elválasztó falak, és így tovább). Ha a gyerekek is ott laknak még, akkor még nehezebb megoldani. Lehet, hogy a közüzemi számlákat továbbra is együtt fizetjük, hiszen hivatalosan az még egy lakásnak/ háznak számít, és ez is folyamatos problémákhoz vezet.

Akkor hogy lehetne mégis megoldani az újrakezdést? A randizást? Csak nem vihetjük abba a házba az új partnereinket, ahol az exünk lakozik… De akkor mit mondjunk? Ki hiszi azt el, hogy tényleg elváltunk, de még ugyanazon a lakcímen élünk, mint a házasságunk alatt? Ha meg eleve nem is létezett házasság, csak élettársak voltunk, és az adott szavunkon túl semmi nincs, ami meggyőzhetné a lehetséges új partnert arról, hogy tényleg függetlenek vagyunk, mit tegyünk?

Extrém esetben akár még az exünket is megkérhetjük, hogy igazolja: tényleg nem vagyunk együtt, ha már az új partner nem akarja elhinni, de ez azért nem túl jó politika, és egynél többször az exünket se érdemes ennek kitenni. De mielőtt valakit tényleg hazaviszünk, alaposan ismerjük meg és inkább találkozgassunk vele másutt, mert bármennyire is sikerült önálló helyet kialakítanunk a közös házon belül, azért nem túl örvendetes, ha újabb és újabb partnerjelöltekkel jelenünk meg. Se az exünk, se a gyerekeink nem fogják díjazni.

Ahogy már egy korábbi posztban (Nálam vagy nálad?) ecseteltem, ha nincs hová mennünk, és kettesben szeretnénk lenni valakivel, a búvóhelyek megfizethető alternatívát jelentenek. Nagy előnyük, hogy semleges a terep és tényleg senki nem szól bele, kivel, mikor és hányszor megyünk szobára. De persze ezt megelőzően érdemes időt szánnunk arra, hogy valóban megismerjük a másikat, így az is sokkal kevésbé lesz probléma, hogy nem bízik meg bennünk, amiért még mindig az exünkkel élünk egy fedél alatt, noha „elvileg” már szétváltunk.

A bizalmatlanság csökkentéséhez például hozzájárulhat, ha a partner felhívhat vagy videócsetelhet velünk az esti órákban, vagy bármikor, amikor épp otthon vagyunk: ebből például láthatja, hogy nem kell titkolóznunk.

Más kérdés, hogy mennyire egészséges egy fedél alatt maradni az exszel és mennyi ideig érdemes ezt kibírni. Alapvetően nem üdvözítő olyasvalakivel egy házban lakni, akivel már nem jövünk ki és akihez már nincs közünk. Ha mi nem is viszünk haza új partnert, ő hazavihet valaki(ke)t, ami akkor is rosszul eshet, ha már elfogadtuk, hogy köztünk „mindennek” vége.

Ahogy a mi új partnerünk, úgy az exünk új partnere is megkérdőjelezheti, vajon tényleg elváltunk-e, hiszen azt látja, hogy ugyanabban a házban élünk.

Olykor még az is előfordul, hogy az exférj ugyan kiköltözik magából a házból, de nem megy el a telekről: lesátoroz a kertben, mondván, hogy neki nincs pénze albérletre… Mosdóba meg enni viszont bejár a házba. Ennek alternatív, bár nem olcsó másik verziója, mikor egy kész konténerházat vesz és azt telepítteti a kertbe. A végeredmény szempontjából nem nagy a különbség: az illető nem távozik a korábban közösen lakott privát térből, amivel megakadályozza, hogy az exe fesztelenül, oldottan ismerkedjen és hívjon meg másokat az egykori közös otthonba.

Minél hosszabb ideig nem oldják meg ezt a kényszer-társbérletet, annál nehezebb lesz másokkal ismerkedniük, összemelegedniük, annál félkészebbnek tűnik az életük. Igazából elég rossz ajánlólevél egy potenciális partner szemében, ha „még mindig az exemmel élek egy házban”… Arra enged következtetni, hogy az illető nem teljesen felnőtt, nem képes leválni, önállóan megoldani az életét. Kb olyan, mint amikor valaki még 40 fölött is az anyukájával él. Nem sokan örülnek neki.