Rengeteg ember ér el úgy a válásig, hogy előtte életében nem volt egyedül, nem szorult rá, hogy mindent önállóan oldjon meg. Korábban a szüleivel lakott, aztán összeköltözött a partnerével, férjével, feleségével, és nincsen olyan élménye, amelyben helyt kellene állnia. Mitöbb, rengeteg ember azért nem is válik el, mert retteg attól, hogy ezt át kelljen élnie, mert úgy érzi, nem képes felnőni a feladathoz.

Sanyi egyedülálló apukaként szeretne olyan társat találni, aki teljes mértékben szeretni tudja majd a gyermekét.

Sokszor írtam már arról, mennyire nem tartom jónak, ha a gyerekek hamar tudomást szereznek egy új partnerről: még abban a fázisban, amikor egyáltalán nem biztos, hogy a kapcsolat tartós lesz. És mikor lehetünk ebben biztosak? Akár egy-két év együtt járás után is érhet minket olyan váratlan meglepetés, hogy a partner mégsem akar együtt maradni velünk, vagy mi döntünk úgy, hogy nem szeretnénk folytatni. Mindezzel nincs is különösebb probléma, na de ha valamelyikünk gyerekei is elkezdtek kötődni az illetőhöz, akkor velük szemben nem fair, ha minden további nélkül megszakad a kapcsolat.

Miközben új partner után kutatunk, lehet, hogy észre sem vesszük azt a régi barátot, akit már ezer éve ismerünk és aki mindig is mellettünk állt? Vagy az évek során messzire sodródtunk tőle, de most újra elkezdünk érdeklődni egymás iránt? Lehet, hogy nekünk eszünkbe se jut, hogy más is lehetne köztünk, mit barátság? És lehet, hogy neki viszont eszébe jut? Tud egyáltalán a válásunkról és arról, hogy keresgélünk?

A randizás mint műfaj keveseknek megy problémamentesen, fiatalon elkezdeni is bonyolult, de mikor már egyszer azt hittük, hogy vége a bénázásnak és nem kell többé kezünket tördelve toporognunk, gyomorideggel készülődnünk, azon agyalnunk napokig, hogy mit vegyünk fel és mit ne… nos, lehet, hogy még nehezebbnek tűnik, mint a legeleje. De ha nem is nehezebb, az biztos, hogy könnyűnek nem nevezhető.

Lola egy 41 éves elvált anyuka, akire újra rátalált a szenvedély egy 26 éves biztonsági őr személyében. Hova vezethet ez?

Másfél éve írtam a Parenting Marriage nevű jelenségről, amelynek az a lényege, hogy a szülők ugyan már nem alkotnak egy párt romantikus és szexuális értelemben, de a gyerekek miatt fenntartják a házasságot és együtt maradnak legalább addig, amíg úgy nem érzik, hogy már jobb, ha szétválnak. Vagy addig, amikor végre anyagilag, logisztikailag megengedhetik maguknak a szétköltözést. De akár fennáll még a házasság papíron, akár nem, hatalmas kihívásokat rejteget ez a helyzet.

Egy elvált szülő életében az a lépés, hogy egy új partnerre bízza a gyerekét, meglehetősen kényes, hiszen rengeteg mindentől függ, hogy egy adott emberben mennyire bízhatunk meg, illetve ha éppen teljesen szerelmesek vagyunk, mennyire látjuk tisztán, hogy az illető megérdemli-e a bizalmat. Számos okból dönthetünk úgy, hogy egy kisebb gyereket soha nem bízunk új partnerre, de az életben vannak váratlan helyzetek, és akkor talán nem lesz más választásunk, mint mégis engedni a meggyőződésünkből.

Amint megszületik az első gyerekünk, a szexuális életünk radikálisan megváltozik. És nem csak azért, mert az első 2-3 évben (de van, aki inkább hatot mond) sokkal kevesebbet alszunk (ha több gyerekünk van, ez az időszak kitolódik), hanem azért is, mert kevesebb alkalmunk van kettesben, azaz teljesen gyerekek nélkül minőségi időt töltenünk egymással.

Imre egyedülálló apuka, aki szeretne összeköltözni barátnőjével, akinek két gyermeke van, de fél attól, hogy a költözés után elmúlna a varázs.