Léteznek bizonyos elvarratlan szálak, olyan kapcsolatok, amelyek vagy nagyon régen jöttek létre és már régen befejeződtek, de valahogy mindig ott maradt bennünk egy „mi lett volna, ha…” -érzés, meg olyanok, amelyek el sem jutottak a megvalósulásig, csak az egymás örökös kerülgetése fázisig, és még lehetnek olyanok is, amelyekről csak álmodoztunk, de a másik fél erről nem tudott (vagy úgy tett, mintha nem tudna).

Ráadásul, ha már egy ideje társkeresőkön is ismerkedünk, az ilyen jellegű félkapcsolatok, elszalasztott lehetőségek száma jelentősen megnövekedhet és alkalomadtán előkerülhet a lehetőség: mégiscsak kezdjünk valamit ezzel, mondjuk jöjjünk össze. Jellemzően akkor válik aktuálissá a dolog, ha valamelyikünk épp szakított és kutyaharapást szőrivel szeretne gyógyítani.

Érdemes-e belemenni egy ilyen történetbe, illetve mikor érdemes és mikor nem?

Nem mindegy, hogy a múltban tényleg történt-e köztünk valami és az hogyan ért véget, vajon összeférhetetlenség okán vagy a másik fél megbízhatatlansága miatt, esetleg azért, mert nekünk nem tetszett eléggé az illető. Ha külső körülmények miatt szakítottunk vagy azért, mert akkor még túl fiatalok, éretlenek voltunk, nem kizárt, hogy érdemes megpróbálni, de ha azt látjuk, hogy a problémák, amelyek anno fennálltak, még mindig jellemzőek (például, mert nem telt el elég idő és nem változtunk meg annyira), akkor nagyobb valószínűséggel lesz újból szívfájdalom a vége, vagy csak kellemetlen epizód marad.

Vannak emberek, akiket nem zavar, ha sebtapaszként használják őket, de persze csak akkor nem zavarja őket, ha valóban nem vágynak többre. Aki komolyabb kapcsolatot szeretne, annak ez a szerep nem fog megfelelni, és ha mégis belemegy a játékba, valószínűleg megbánja a végén.

Nyilván nem könnyű nemet mondani, ha olyasvalaki jön elő hasonló kívánsággal (mégiscsak találkozzunk, sőt, menjünk túl az egyszerű találkozáson és legye szex is, mindenféle különösebb érzelmi előkészítés nélkül), akire már régen vágyunk, akit soha nem tudtuk kiverni a fejünkből. És ezek az emberek bánthatnak meg a leginkább.

Tipikus helyzet, hogy épp szakítottak a partnerükkel és gyorsan ráírnak mindenkire, akinél látnak némi esélyt, a nagy számok törvénye alapján hátha fennakad valaki a hálóban. Aztán aki fennakad, az körülbelül addig kell nekik, ameddig vissza nem hódítják a korábbi kedvesüket vagy nem találnak új, izgalmas partnert. Arra van a legkevesebb esély, hogy második, harmadik, akárhányadik opcióként majd pont mi fogunk nála beválni.

Frissen szakító embereket már csak azért is jobb óvatosan kezelni, mert általában csak ki akarják panaszkodni magukat és biztos nincsenek abban az állapotban, hogy adjanak is valamit, hogy igazán ránk figyeljenek.

A szívfájdalmukról fognak beszélni. Oké, ha bennünket ez nem zavar és szívesen játsszuk el a vigasztaló szerepét, aki aztán diszkréten félreáll, ha már nincs rá szükség. Csak illúzióink ne legyenek arról, hogy mi is a szerepünk pontosan.

Ha mégis vannak kétségeink, és nem tudjuk, az illető tényleg bennünket akar-e, akkor randizzunk vele csak nyilvános helyen, ragaszkodjunk ahhoz, hogy beszélgetéssel, kirándulással, vagy más, plátói programokkal töltjük az időt. Ha hetekig fennmarad az érdeklődése és már nem beszél folyton az exéről, de új jelöltekről sem számol be, illetve azt látjuk, hogy őszintén érdeklődik irántunk, adjunk neki esélyt. Az esetek többségében az, aki csak sebtapaszt keres, nem bír ki ennyi időt, hamarabb elpárolog az irántunk érzett hirtelen szimpátiája, mert látja, hogy múló kis kalandra nem vagyunk vevők.

Kifejezetten akkor érdemes óvatosnak lennünk, ha mindkét fél a baráti körünkbe tartozik, illetve, ha olyannak ismerjük őket, akik képesek szakítani és újra összejönni, már nem ez az első mosolyszünet köztük. Nagy problémáktól menekülünk meg, ha az állandóan szakító és kibékülő párokat barátilag figyeljük csak, mert ők valójában nem gondolják komolyan, hogy a kapcsolatuknak vége. Bármikor képesek újrakezdeni és mi útban leszünk, még haragudni is fognak ránk, hogy „kihasználtuk” a helyzetet.

Ugyancsak óvakodjunk azoktól, akik bizonyos időközönként előjönnek azzal, hogy mi lenne, ha, de pár nap múlva megint visszavonulnak, mert kb ennyi ideig tart a lelkesedésük. Aztán elfelejtik, hogy legutóbb se lett semmi a felbuzdulásukból. Legjobb, ha finoman visszautasítjuk őket, barátok attól még lehetünk, de ha valakinek igent mondunk és erre hirtelen visszakozik, az nagyon megalázó helyzethez vezethet.

Sose akarjunk egy barátságot ilyesmivel elrontani: ha a számunkra kedves embertől komolyan nem akarunk semmit, akkor inkább ne környékezzük meg akkor sem, amikor úgy tűnik, ő lenne az ideális időtöltés, amíg kigyógyulunk a szakítás miatti sebeinkből. Ne használjunk ki senkit, főleg ne a barátainkat! Elvált emberek esetén még a gyerekeket is negatívan értintheti, ha a szüleik meggondolatlanul belemennek a barátjukkal valamibe, amit aztán megbánnak. Tényleg nem éri meg.