Őszintén szólva én is azok közé tartozom, akik túl sok évet töltöttek a gyerekek miatt boldogtalan házasságban, de nem meggyőződésből, hanem azért, mert nem lehetett másképp megoldani. Sok szülőpár marad túl sokáig együtt annak ellenére, hogy mindkét fél látja, mennyire nem működnek a dolgok és még a parenting marriage is pocsékul alakul. De olykor csak az egyik ember tudatosítja ezt magában, a másik vakrepülésben halad előre és egyszer csak arra ébred, hogy a felesége/férje válni akar.

Persze nem csupán a gyerekek miatt lehet kitartani egy rossz kapcsolat mellett, számos más oka is van, de ha gyerekek is érintettek, akkor a szülők hajlamosak a miattuk érzett aggodalommal magyarázni, hogy nem vetnek véget a házasságuknak. Mert a válás olyan traumatikus élmény… Mert az megzavarja a gyerekek fejét. Csak várjuk meg, amíg suliba nem megy, amíg középiskolás nem lesz, amíg le nem érettségizik, amíg el nem végzi az egyetemet…

A gyerek felnőttkoráig váró szülők minden bizonnyal úgy gondolják, hogy jól tették, amit tettek, sőt, tiszteletreméltó az áldozatuk. De persze nem igazán tették jól, hiszen hazugságban és frusztráltan éltek: egyesek csak keserű elhidegülésben, megjátszva magukat a külvilág előtt, mások veszekedések közepette. Az a legritkább, hogy a megromlott kapcsolatnak nincsenek negatív következményei.

De nézzük, melyek a legkárosabb dolgok, amelyek egy rosszul működő, a gyerekek kedvéért mégis konzervált házasságból fakadhatnak.

1. A gyerek szövetségbe fűzése a másik szülő ellenében

Ha a szülők már nem érzik úgy, hogy egymás szövetségesei lennének, megpróbálják a gyereket vagy gyerekeket maguk mellé állítani. Általában ez nem tudatos, de olykor előfordul, hogy az. Ha két gyerek van, akkor lehet, hogy az egyik inkább az anyához, a másik az apához húz, és így bizonyos kérdésekben frontok alakulnak ki. A másik szülőhöz húzó gyereket megpróbálhatják zsarolni. Bántalmazó kapcsolat esetén olykor egyszerűen elkerülhetetlen is, hogy a szülő (általában az anya) szövetséget kössön a gyerekkel, hogy el tudjon majd menekülni vele. Sokszor elkerülhetetlen ez a mintázat, de attól még romboló, nyomasztó.

2. A gyerek szülői helyzetbe kényszerítése

Ha nincs már mellettünk a másik felnőtt, akivel megbeszélhetjük a dolgainkat, mert elhidegültünk, nem érezzük őt szövetségesünknek, önkéntelenül is olyan dolgokba vonjuk be a gyereket, amikhez még túl fiatal. Felnőttként kezeljük, még az is lehet, hogy „szülőt” faragunk belőle, mert mi nem vagyunk képesek ellátni ezt a funkciót. (Vagy a házastársunk nem képes rá.) A gyerek koravén lesz és túl nagy teher kerül a vállára, ugyanakkor aggódni fog amiatt, hogy nem hagyhat el bennünket később sem, mert rá támaszkodunk. A gyerekünk hadd legyen gyerek, ne kelljen a mi feladatainkat elvégeznie.

3. Helytelen párkapcsolati modell közvetítése a gyerek felé

Végül az egész, éveken át húzódó nyüglődés, a titkolózás, a színház azt sugallja majd azt a gyerekünknek, hogy amit tőlünk lát, az a normális. Normális nem megfogalmazni a vágyainkat, nem véget vetni egy megromlott kapcsolatnak, játszani a mártírt, nem keresni a boldogságot, és így tovább. Bármit is mesélhetünk, a példánk lesz mérvadó, és ha azt mutatjuk, hogy csendben szenvedni, színlelni, kivárni az egyetlen megoldás, akkor a gyerek ezt a leckét fogja a magáévá tenni és majd a saját kapcsolataiban is visszaköszön a tanult tehetetlenség, a kifogáskeresés, az időhúzás.

Ha tehát épp abban vagyunk, hogy már nagyon válnánk, de a gyerek(ek) miatt mégsem tesszük, akkor érdemes átgondolni a helyzetünket. Persze, léteznek kényszerek, amelyek nem teszik lehetővé az önállósodást, de ha a mi helyzetünk nem ilyen, akkor a legjobb mégiscsak az lesz, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. Így még magunknak is adunk egy esélyt egy élhető kapcsolatra, ami akkor sokkal kisebb fog megvalósulni, ha a legjobb éveinket vegetálással töltöttük.