Sokféle szingli szülő létezik, de valószínűleg mindannyian találkoztunk már olyannal, aki túlságosan is rátelepszik a gyerekeire és minden frusztrációját rajtuk vezeti le, ugyanakkor tőlük várja el, hogy betöltsék az életében azt az űrt, amit a partner távozása okozott. Vagyis egyszerre tartanák örökké gyerek státuszban és várnak el tőle felnőttes érzelmi támogatást.

Elvált szülőként nem olyan könnyű randizni, mint szingliként, ezzel többé-kevésbé mindenki tisztában van... Szingliként sem az, de bizonyos problémák elsősorban az elváltakra jellemzőek. Az egyik nehézség, ha a családunk kifejezetten nehezményezi, hogy új partnert keresünk. Különböző családtagok különböző okokból lehetnek ellene, de az biztos, hogy képesek nagyon megnehezíteni a dolgunkat.

Mit lehet tenni, ha a gyermek nem fogadja el az édesanya új párját? Judit egyelőre nem tudta eldönteni, hogy vajon kisfia másokkal is ellenséges lenne, vagy csak több idő kell neki, hogy megszokja az lehetséges pótpapát.

Gondolom, azt viszonylag kevesen feltételezik, hogy a szülők által felmutatott, megélt párkapcsolati minta egyáltalán nem hat a gyerekekre. De hogy mennyire hat, abba nem szívesen gondolunk bele. Főleg, mikor olyan csapdahelyzetbe kerülünk, amelyből jó ideig nincs kiút.

Nem is olyan régen, mondjuk a most nagyszülő korban lévők nemzedékében gyakorlatilag fel sem merült, hogy egy pár ne akarjon gyereket. Létezett már fogamzásgátlás, de egyrészt nagyon megbízhatatlan volt, másrészt általában nem azért alkalmazták, mert egyáltalán nem akartak gyereket, hanem azért, mert nem akkor akartak és nem annyit, amennyi épp megfogant.

Miért terjedt el az a tévhit, hogy egy bizonyos kor fölött a nők már nem kellenek senkinek? Miért szajkózza ezt sokszor a sajtó és mi igaz belőle? A legbosszantóbb talán egyébként az, amikor pont olyanok ismételgetik ezt a tévhitet, akik éppen a nők védelmében fogalmazzák meg a véleményüket... Vagy amikor ők maguk pocskondiázzák önmagukat és fogalmaznak meg önsorsrontó gondolatokat.

Katalin új párkapcsolata hosszú távon is működőképesnek tűnik, kislánya elfogadta pótapaként párját, de bizonyos helyzetekben mintha kivonná magát a felelősség alól. Hol vannak a határai a pótapaságnak, meddig van joga beleszólni a fogadott gyermek életébe? 

Mit tegyen egy anya, aki mindig is egyedül nevelte a kisfiát, mikor az orvosa közli vele, hogy már csak öt hónap van hátra az életéből? A saját apja kitagadta, mikor kiderült, hogy házasságon kívüli gyereket akar szülni, az ekkor hat éves kisfiú apjáról meg nem sokat tudunk, de az biztos, hogy nincs jelen a gyerek életében. Melissa, a fiatal anya mindössze egy-két barátnőjére számíthat.

Írtam már az amerikai filmek szingli anya-ábrázolásáról, és arról is (legutóbb a Cobra Kay kapcsán), mennyire más megítélés alá esik az az anya, aki megözvegyült, aki elvált, vagy akinek nem is volt soha férje. Kimberly Seals Allers a The Washington Post-ban 2016-os cikke: There’s a single-mother hierarchy, and it needs to stop (Az egyedülálló anyák hierarchiája, amelynek megálljt kell parancsolnunk)  is ezt a különbségtételt feszegeti. Noha a szerző az USA-ban tapasztalható valóságot ecseteli, olyan nagyon nagy különbségek itthon sincsenek ebben a tekintetben. Az, hogy a társadalom miként tekint egy egyedülálló gyermekes nőre, a következő faktoroktól függ:

Hogyan éljünk túl egy szakítást – teszik fel a kérdést sokan... Rengetegen vannak, akiket nagyon megvisel, ha egy komoly kapcsolatuknak hirtelen vége szakad – főleg, persze, ha nem ők szakítottak, illetve egyáltalán nem voltak bizonytalanok a partnerükben, számukra úgy tűnt, hogy minden rendben. Ha egy független, egyedülálló ember marad magára, akkor neki valószínűleg sokkal több energiája és ideje van a bánkódásra... És elvileg nagyobb lehetőségei a menekülésre. Dönthet úgy, hogy feladja az állását és máshová költözik, városból vidékre, vagy éppen fordítva, nagy utazásra indul, elvonul valahová meditálni... De ha gondoskodnia kell valakiről, ha kötelezettségei vannak, akkor persze minden teljesen másképp néz ki.