Írtam már az amerikai filmek szingli anya-ábrázolásáról, és arról is (legutóbb a Cobra Kay kapcsán), mennyire más megítélés alá esik az az anya, aki megözvegyült, aki elvált, vagy akinek nem is volt soha férje. Kimberly Seals Allers a The Washington Post-ban 2016-os cikke: There’s a single-mother hierarchy, and it needs to stop (Az egyedülálló anyák hierarchiája, amelynek megálljt kell parancsolnunk) is ezt a különbségtételt feszegeti. Noha a szerző az USA-ban tapasztalható valóságot ecseteli, olyan nagyon nagy különbségek itthon sincsenek ebben a tekintetben. Az, hogy a társadalom miként tekint egy egyedülálló gyermekes nőre, a következő faktoroktól függ:
- A nő státusza / anyagi helyzete
- Etnikuma (az USA-ban az afroamerikai nőket különösen érintik a negatív sztereotípiák)
- Hogyan került abba a helyzetbe, hogy egyedül (értsd: partner nélkül) neveli a gyerekét vagy gyerekeit (itt ugye más szereplők azért felbukkanhatnak a nő mellett, családtagok, barátok, fizetett alkalmazottak)
Seals Allers szerint a hierarchia csúcsán az özvegyek állnak: őket kezelik a legnagyobb empátiával. Ez persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy egy özvegy ténylegesen is több segítséget kap, mint egy elvált nő, de az esetek nagy részében őket övezi a legnagyobb tisztelet és velük kapcsolatban szokta úgy érezni a család, hogy segítenie kell. (Ugyanakkor szerintem – ezt a szerző nem említi – ők azok, akik mellől a barátaik a leginkább elmaradoznak, mert egyszerűen nem tudják hogyan kezelni a helyzetet, mivel a fiatal özvegy mint jelenség a fejlett társadalmakban viszonylag ritka.)
Másodikok a sorban az elvált anyák. Hogy miért ők a másodikok? Mert legalább egy házasságot azért fel tudnak mutatni. Tehát eljutottak a házas státuszig, csak éppen megfeneklett a kapcsolatuk. Nyilván bőven akadnak, akik ezeket a nőket hibáztatják és megszégyenítik azért, mert már nincs férjük (teljesen agyament hozzáállás, de sajnos létezik). Ez a csoport is heterogén: léteznek olyanok, akiket akaratuk ellenére hagyott el a férjük és erről tud a környezetük, meg olyanok, akik kezdeményezték a válást... Ez sem mindegy, már azok szemében, akik a patriarchális szabályok alapján szeretnek ítélkezni. Egy elhagyott asszonyhoz másképp állnak hozzá, mint egy olyan nőhöz, aki a maga erejéből lépett ki egy rossz házasságból. És akkor itt még nem is beszéltünk azokról, akik bántalmazó kapcsolatból menekülnek...
A harmadik csoportba azok tartoznak, akik önállóan döntöttek amellett, hogy szingli létükre vállalnak gyereket. Noha a cikkíró nem említi, azért itt is vannak különbségek. Létezik a hivatalosan szingli, de párkapcsolatban, élettárssal gyereket vállaló nő, aki később egyedül marad. Nagyon nem különbözik a 2. csoport tagjaitól, de az ő ujján soha nem volt jegygyűrű (és ennek még lesz jelentősége). Illetve létezik az a büszke szingli, aki az egész terhességet vagy örökbefogadási procedúrát egyedül csinálja végig... (Magyarországon az utóbbit már aligha...) Persze nagy a különbség aközött is, hogy valaki kihord egy gyereket vagy örökbe fogad, de amennyiben ezt tudatos szingliként teszi, akkor teljesen másképp állnak hozzá, mint ha csak véletlenül esett teherbe.
A szerző olyan hírességeket hoz itt be a képbe, akiket kifejezetten ünnepelnek, mert mondjuk harmadik világbeli gyerekeket fogadnak örökbe (Sandra Bullock, Angelina Jolie), na de az ő esetükben azért mindannyian tudjuk, hogy mennyi segítségük lehet a gyereknevelésben.
Ahogy már mindenki sejti, a negyedik csoportba azok tartoznak, akiknek házasságon kívül született gyerekük, akár élettársi kapcsolaton belül, ha a partnerük nem sokáig vett részt a gyerek életében... A legkevésbé megbecsült réteg azoké, akiket vagy nagyon hamar otthagyott a partnerük, vagy nem is voltak együtt soha az apával úgy igazán. Esetleg még csak nem is tudják, ki az apa... Persze ez utóbbi a legkínosabb a gyerekek számára, hiszen ahányszor az apjuk felől kérdezik őket, vagy valami hazugságot fognak mesélni, vagy kénytelenek bevallani, hogy nem ismerik őt, talán még a nevét sem tudják.
Nem csoda, hogy az anyák előszeretettel költenek sztorikat az ilyen apákról: hős pilóta, titkosügynök, autóbalesetben halt meg még az esküvő előtt... Főleg régebben számított nagy szégyennek, ha az ember nem ismerte az apja nevét, de még ma is élnek a negatív beidegződések.
Seals Allers nem említi, de létezik egy ötödik csoport is: azoknak a szingli anyáknak a csoportja, akiknek több apától vannak gyerekeik. Minél több apától születtek a gyerekek, annál negatívabban ítélik meg őket, mert úgy gondolják, hogy csélcsapok és nyilván az ő hibájuk, ha egy férjük vagy partnerük sem bírt megmaradni mellettük. Ebben az esetben szerintem nagy különbség nincs aközött, hogy a hölgy férjnél volt-e vagy sem, az a puszta tény, hogy több férfitól van gyereke, már sokak szemében páriává teszi. (Kivéve talán, ha ebből egyszer megözvegyült, egyszer meg elvált, de ahogy megfigyeltem, több apától gyereket vállalni valahogy nagyon sokak szemében szálka.)
A cikkíró viszonylag részletesen kitér a saját tapasztalataira és a módszerekre, amelyeket annak érdekében alkalmazott, hogy ne ítéljék meg tipikus szingli fekete anyaként... Akármilyen fontos találkozóra ment a gyereke ügyében, visszahúzta az ujjára a jegygyűrűt, hogy a partnerek azt higgyék, még férjnél van. Illetve sűrűn emlegette, hogy egyeztetnie kell ezt vagy azt a gyerek apjával, ezzel is érzékeltetve, hogy nem áll egyedül az életben. Ugyanis félt attól, hogy a gyereket éri hátrányos megkülönböztetés csak azért, mert elváltak a szülei, és fekete – ebben a kombinációban. Fontos volt számára, hogy jelezze: az apa jelen vagy az életükben (ami egyébként igaz is volt).
A cikk lényegi üzenete, hogy nézzünk magunkba és vizsgáljuk meg, mennyire vagyunk előítéletesek az egyedülálló anyákkal, illetve mi magunk mitől érezzük magunkat rosszul szingli anyaként. Megszólunk-e más anyákat, akik nem olyan úton-módon kerültek ebbe a helyzetbe, mint mi? Esetleg titkoljuk-e a történetünk egy-egy részletét, szégyenkezünk-e a múltunk miatt? Jobb lenne, ha levethetnénk magunkról ezeket a terheket, de persze ehhez az egész társadalomnak kellene alapvetően megváltoznia. És nem szabadna hagynunk, hogy a konzervatív családmodell erőltetése miatt gyerekek, nők és férfiak szenvedjenek hátrányt.
