Sokféle szingli szülő létezik, de valószínűleg mindannyian találkoztunk már olyannal, aki túlságosan is rátelepszik a gyerekeire és minden frusztrációját rajtuk vezeti le, ugyanakkor tőlük várja el, hogy betöltsék az életében azt az űrt, amit a partner távozása okozott. Vagyis egyszerre tartanák örökké gyerek státuszban és várnak el tőle felnőttes érzelmi támogatást.
De hogyan ismerjük fel önmagunkban az ilyen tendenciákat? Vajon milyen jelek utalnak arra, hogy bizonyos tekintetben elvetettük a sulykot és változtatnunk kellene a hozzáállásunkon?
- A mániákus szülő általában nem bízik önmagán kívül senki másban, ha gyereknevelésről van szó. Ez azért jóval többször fordul elő anyákkal, mint apákkal, mivel az anyák sokszor főművüknek tartják a gyerekeiket. Persze ez a fajta hozzáállás azért is alakulhat ki, mert a nő hozzászokott, hogy senki nem segít neki, egy kiegyensúlyozott párkapcsolatból nehezen jön ki úgy valaki, hogy nem bízik senki másban.
Ilyenkor az is probléma, hogy az anya extrém korlátozóvá válik, hiszen még a saját anyjára sem meri rábízni a gyerekeket, akiket szinte fogságban tart és esetleg megfoszt jó kis nyaralási, kirándulási lehetőségektől. A gyerekek előbb-utóbb menekülni akarnak majd a sok korlátozás elől, ráadásul reménytelennek látják, hogy anyjukra bárki befolyást gyakoroljon, tehát ők maguk sem fognak vele érdemben kommunikálni.
- Az ilyen szülő bizalmatlansága nem csak a felnőttekre, hanem a gyerekekre, fiatalokra is kiterjed: bele akar szólni, kivel barátkozhat, illetve randizhat a fia / lánya. Ugyanakkor minél jobban tiltunk valakit egy gyerektől, fiataltól, annál vonzóbbá válik az illető. Arról nem is beszélve, mennyire durva, ha olyasvalakitől akarnak eltiltani, akihez mély kötődést alakítottunk ki. Előfordulhat, hogy a gyerek rossz társaságba keveredik, de ez elsősorban akkor történik, ha otthon nem kap elég figyelmet és szeretetet.
- Ha egy szülő elsődleges témája az, hogy a gyerekeiről áradozik, még azoknak is, akik erre nem kíváncsiak, ott sincs minden rendben. Persze, legyünk büszkék a gyerekeinkre, ne hallgassuk el, hogy léteznek, de lehessen velünk másról is beszélni.
- Ha ezt a blogot olvasod, valószínűleg nem jellemző rád, de a mániákus szingli szülő egyik fő jellemvonása, hogy csak a gyerekeiért él és ezt fennen hirdeti is, mintha valami nagyszerű dolog lenne. Pedig nem az: inkább egyenes út a mártíromságba, amit senki sem díjaz. Tegyünk meg mindent a gyerekeinkért, de legyen saját életünk is. Ne áldozzunk fel értük túl sokat, mert ha így teszünk, azzal magunknak is ártunk, meg nekik is. Mindig tartsuk szem előtt a saját boldogságunkat is, szervezzünk programokat a magunk kedvére és tanítsuk meg a gyerekeknek, hogy olykor nem ők az elsők. (Egyébként a „csak a családért élek” című műsort előszeretettel adják elő olyanok, akik valójában narcisztikusak, passzív agresszívek, és egyáltalán nem a család többi tagjának javát nézik.)
- Amennyiben túlságosan aggódunk a gyerek egészsége, iskolai teljesítménye, kinézete, extrém sportokra vonatkozó ötletei miatt, akkor is lehet, hogy elvetjük a sulykot. Nehéz ebben egyensúlyra törekedni, főleg, mert haladni kell a gyerek fejlődésével, másért illik aggódni, ha kicsi és másért, ha már majdnem felnőtt. Ha a gyerek sokat betegeskedett, bonyolult lehet elengedni az állandó szorongást, ami akár szükségtelen korlátozásokhoz vezet.
Főleg akkor nehéz leállni ezzel, ha magunkra vagyunk utalva, mert vagy nincs is exünk, vagy az exünk használhatatlan. Mikor két ember aggódik, az egyik általában átveszi a nyugtató szerepet, de ha egyedül vagyunk, akkor nagyon bele tudjuk pörgetni magunkat. Jó, ha van egy megértő barátunk, aki lehetőleg szintén szülő és empatikusan tud viszonyulni a helyzethez. Persze egy új partner még nagyobb segítség lehet.
És nyilván van olyan helyzet, hogy az aggodalom megalapozott és nem nézhetjük tétlenül, hogy a gyerek tönkreteszi magát.
- Ha mindig mindenhez túl fiatalnak és éretlennek gondoljuk a gyereket, és nem bízunk rá a korának megfelelő feladatokat. Tipikus helikopterszülő magatartás: mindent megcsinálunk helyette, túlféltjük, nem hagyjuk, hogy a saját kárán tanuljon. Utána meg csodálkozunk, hogy nem tud önállóan viselkedni. Mikor tanulta volna meg?
- Azt hisszük, hogy jobban tudjuk, mi a jó neki, mint ő maga. És erről soha nem is mondunk le, még a nagykorúsága után se. Helyette választunk iskolát, hivatást, sportot, feleséget / férjet, vagy legalábbis megpróbáljuk ráerőltetni az akaratunkat, és ha lázadozik, szeretetmegvonással büntetjük.
- Azt várjuk, hogy bennünket másoljon vagy megvalósítsa azokat az álmokat, amiket mi nem tudtunk. Mondjuk legyen világbajnok úszó, csak, mert mi is úsztunk, és kb mindegy, hogy azzal nyomorgatjuk, hogy sose lesz olyan jó, mint mi, vagy azzal, hogy ha nekünk nem sikerült, neki kell megvalósítania az áhított célt. Igaz, ehhez nem kell szingli szülőnek lenni, előfordul kétszülős családokban is, de mindenképpen mérgező.
Hogyan kerüljünk egy ilyen ördögi körből? Ha már felismertük, hogy baj van és túlságosan rátelepedtünk a gyerekre, akkor hatalmas lépést tettünk előre. Ugyanis az egészségtelen szimbiózis borzalmas tüneteket tud produkálni, ismerek olyan esetet, ahol anya és lánya is pszichiátriára került, mert az anya válás után annyira ráfonódott a tizenéves lányára, hogy a gyerek elvesztette az énhatárait.
Sajnos az sem segít elsőre, ha elkezdünk magunknak partnert keresni, hiszen sok csalódás érhet (ér is mindenkit), így hajlamossá válhatunk arra, hogy az összes negatív élményünket a gyereken vezessük le, illetve tőle várjunk érzelmi támaszt. Ne akarjuk ilyennel terhelni, azért vannak a barátok, barátnők, családtagok, közöttünk keressünk bizalmast! Ha nagyon muszáj, forduljunk szakemberhez!
