Nem is olyan régen, mondjuk a most nagyszülő korban lévők nemzedékében gyakorlatilag fel sem merült, hogy egy pár ne akarjon gyereket. Létezett már fogamzásgátlás, de egyrészt nagyon megbízhatatlan volt, másrészt általában nem azért alkalmazták, mert egyáltalán nem akartak gyereket, hanem azért, mert nem akkor akartak és nem annyit, amennyi épp megfogant.

Persze akkor is akadtak emberek, akik nem szerettek volna gyereket, de igen kis számban, és ők általában nem is házasodtak, inkább megmaradtak egyedülállónak. Ma már elég gyakran felbukkanó téma, hogy sokan döntenek tudatosan a gyermekvállalás ellen, bár a magyar társadalom még mindig nem igazán áll készen arra, hogy ezt a döntést szó nélkül elfogadja.

Sőt, nem csak ezt, hanem azt se nagyon akarják elfogadni, ha valaki csak egy gyereket vállal, és azt is megszólják, aki háromnál többet. Mindig akad egy csomó ismerős, családtag, barát, vagy akár random néni a közértben, aki jobban akarja tudni, hogy mi jó nekünk, és mi lenne a kötelességünk.

Ha fiatalon ismerkedünk, nem feltétlen gondolkodunk el azon, hogy tervezünk-e családot és ha igen, milyet. Vagyis a lányok általában azért rendelkeznek elképzelésekkel, a fiúkat ez kevésbé mozgatja meg egy ideig. Vagy még nagyon infantilis elképzeléseik vannak és úgy érzik, bőven ráér ezeken a dolgokon később agyalni. Mindenesetre egy nagyon fiatal pár esetében nem merül fel sürgető kérdésként, ki hogy gondolkodik a témáról. Inkább a harmincasok azok, akik már komolyabban foglalkoznak a családalapítás kérdésével.

Itt azért már illik egyeztetni az elképzeléseket: készen áll-e a másik fél az elköteleződésre (értsd: házasságra), és miként vélekedik a gyerekvállalásról. Szeretne-e szülővé válni vagy sem, ha igen, akkor hány gyereket fogadna szívesen, hogyan képzelné a munkamegosztást, hagyományos szerepek mentén gondolkodik vagy sem, milyen elvek szerint nevelné a gyerekeit (legalábbis mit tartana jónak)?

Ilyenkor egy olyan párnál, ahol alapvetően ellentétesek az elképzelések, akár, mert az egyik mindenképp akar gyereket, a másik meg nem, akár, mert a munkamegosztás, az életstílus, a nevelési elvek mentén vannak kibékíthetetlen differenciák, hatalmas bajokra van kilátás. Sajnos nem vagyunk még olyan tudatosak, hogy előre megbeszéljünk minden részletet, és sok esetben csak akkor derül ki, hogy mennyire másképp gondoltuk, mikor már megszülettek a gyerekek. (Vagy hiába egyeztünk meg egy csomó elvben, ha az egyik fél egyszerűen szaboltálja a megállapodásokat.)

De nézzük, mi van azokkal, akik már váláson és gyerekvállaláson túl kezdenek újra ismerkedni? Az esetükben ismét felmerül a kérdés, hogy akarnak-e még gyereket vagy sem, hogy egymás gyerekeivel milyen viszonyt szeretnének kialakítani, hogy pótapa / pótanya felállásban gondolkodnak-e vagy az új partnerrel csak randizni szeretnének.

Az egyik nagy vízválasztó, ha egy még gyermektelen, de már nem túl fiatal férfi nagyon szeretne családot, de lassan kifut az időből, mert a korban hozzá illő nőknek vagy van már gyerekük és nem akarnak többet, vagy nincs és nem is akarnak, ha meg mégis akarnának, lehet, hogy már nem fog nekik összejönni. Ha valaki késő harmincasként, korai negyvenesként keres partnert, akkor egyik vagy másik oldalról könnyen beleeshet egy ilyen helyzetbe.

Ezért érdemes nagyon korán, már akár az első randi előtt tisztázni, hogy ebben a kérdésben mik a prioritásaink. Ha még nem engedtük el, hogy saját gyerekünk legyen, akkor nem érdemes időt szánni olyan partnerjelöltre, aki tuti, hogy nem akar egyáltalán vagy nem akar még egy gyereket. Később nagy nehezen talán meggyőzhetnénk, hogy miattunk vállalja, de nem valószínű, hogy ez jó eredményhez vezetne. Érzelmi zsarolással talán el lehet érni, hogy az, aki szerelmes belénk és nem akar elveszíteni, mégis vállaljon egy gyereket, de annak úgyis a gyerek inná meg a levét, valószínűleg örökké azt érezné, hogy ő valahogy felesleges, nem várták a jövetelét.

Aztán ott a nevelési elvek, házi szabályok kérdése. Igen kevesen képesek olyan apróságokat megbeszélni, amelyek egyébként a mindennapokban percenként felmerülnek. De ha még meg is beszélik jó előre részleteiben, hogy mikor mi a teendő, az élet mindig hoz meglepetéseket. Szépen eltervezhetjük a jövőt, de akinek van gyereke, az pontosan tudja, hogy a jövő soha nem úgy néz ki, ahogy a fantáziánkban. A gyerek más lesz, mint amit vártunk és erre a másságra talán totálisan ellentétes módon fogunk reagálni. Tehát az a partner, aki borzasztó mereven gondolkodik arról, hogyan akarja nevelni a gyerekeit, veszélyes lehet a jövőre nézve. (Például előre eldönti, hogy milyen sportot kell majd űznie, milyen hangszeren kell játszania, milyen nyelveket kell tanulnia és így tovább...)

Nem elég tehát, hogy egy platformon legyünk elméletben, az is fontos, hogy meggyőződjünk a másik ember rugalmasságáról és alkalmazkodóképességéről. De legfőképpen arról, hogy számára nem a gyerek van a szülőért, hanem a szülő a gyerekért.

Ugyanilyen sarkalatos kérdés, hogy mit gondolunk a férfi-női szerepekről, és ezeket a gondolatokat hogyan fordítjuk le a mindennapok nyelvére. Szóban sokkal többen tűnnek egyenjogúság-pártinak, mint akkor, amikor arról van szó, hogy ki mosogasson és ki vigye le a szemetet. Mindez addig, amíg csak ketten vagyunk egy háztartásban, illetve esetleg egy-két már nagyobb gyerekkel együtt, nem olyan központi kérdés, mint mikor egy csecsemőt is el kell látni.

Vagyis: ha biztosan nem akarunk már gyereket, akkor ezt ne rejtsük véka alá, mint ahogy azt sem, ha nagyon szeretnénk. De itt még messze nem ér véget a feladatunk: ha szülőtársat választunk, akkor igyekezzünk azokra a tulajdonságokra koncentrálni, amelyek ebből a szempontból fontosak. Mivel a nagy részünk már élt házasságban, azért erre elég jó a rálátásunk. De nem egy rossz példát láttam már, ahol az egyik rossz házasságból a másik rosszba menekült valaki ahelyett, hogy időt szánt volna arra, hogy alaposabban megismerje önmagát és az új partnerét.

Ha teljesen másképp gondolkodunk a gyerekek neveléséről, akkor ne próbáljunk családot alakítani, bármilyen szerelmesek is vagyunk. Semmi jó nem fog kisülni belőle.