Gondolom, azt viszonylag kevesen feltételezik, hogy a szülők által felmutatott, megélt párkapcsolati minta egyáltalán nem hat a gyerekekre. De hogy mennyire hat, abba nem szívesen gondolunk bele. Főleg, mikor olyan csapdahelyzetbe kerülünk, amelyből jó ideig nincs kiút.
A gyerek érdekében el kéne válnunk, de a gyerek érdekében együtt is kellene maradnunk. És ha már elváltunk, akkor is sokáig gyötörhetnek a kétségek, hogy a kellő időben tettük-e, nem vártunk-e vele túl sokat vagy nem túl korán adtuk fel, és bonyolíthattuk volna-e másképp is.
Mindez persze csak akkor kérdés számunkra, ha lelkiismeretesek vagyunk és van bennünk hajlandóság az önvizsgálatra.
Ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, valószínűleg mindannyiunk életében volt egy olyan megvilágosodási pillanat, vagy pillanatok sorozata, amelyeknek köszönhetően felfedeztük, hogy ami számunkra normális, alapértelmezett a családi életet illetően, az másutt egyáltalán nem természetes. Ha mondjuk egy zajos, ajtócsapkodós, érzelmeit bátran kifejező családban nőttünk fel, számunkra megdöbbentő lehet, hogy más családoknál otthon nem esik egy hangos szó sem és lábujjhegyen kell járni, mert az apa dolgozik vagy az anyának migrénje van...
Ha meg hideg, korlátozó családban nőttünk fel, de egy barátunk meghív az otthonába, ahol mindenki kedves és a gyerekeknek nagy szabadság jut, arcul csap bennünket a valóság: az, amit mi normálisnak, egyetlen létező mintának tekintettünk, valójában esetleges, teljesen véletlenül jutott nekünk pont ez a felállás és élhetnénk teljesen másképp is. (Ismerek olyat, aki azért választott feleséget ilyen családból, mert a saját családja hideg és korlátozó volt: azt gondolta, apóssal, anyóssal és sógorokkal majd kárpótolhatja magát... Tehát nem annyira feleséget, mint inkább pótcsaládot választott.)
Alapvetően persze minden gyerek számára misztérium, hogy valójában milyen a szülei kapcsolata, mert csak bizonyos fragmentumokat látnak belőle, lassan ébrednek rá a dinamikákra és egy csomó mindent elhallgatnak előlük. Részben, mert nem is érettek még bizonyos tudásokra, részben, mert a szülőknek is joguk van az intimitáshoz.
Nyitottabb, kommunikatívabb családokban azért a párkapcsolatot illető kérdésekről is sokkal könnyebben esik szó, viszont ott, ahol súlyos problémákkal szembesül minden érintett, hajlamosak a szülők a szőnyeg alá söpörni a dolgokat. Vagyis a nem harmonikus párkapcsolatban élő szülők gyerekei megtanulják, hogy vannak dolgok, amelyekről nem beszélünk, amelyeket szégyellünk, és az őszinteség nem opció.
Hogy lehet például nyugodt beszélgetést folytatni a párválasztásról egy olyan szülővel, aki nyilvánvalóan boldogtalan a házasságában?
Vagy egy elvált szülővel, aki esetleg még mindig szörnyen érzi magát, ráadásul a legszívesebben még jobban befeketítené volt férjét / feleségét, mert annyira haragszik még rá a múlt bűnei miatt? Hogyan adjunk tanácsot a párválasztással, az udvarlással, szexualitással kapcsolatban, ha a jelek szerint ezen a téren vesztesek vagyunk?
Még a felvilágosító könyvek nagy része is úgy kezdődik, hogy a szüleid így és így ismerkedtek meg... Soha nem értettem, hogy lehet egy kamaszt úgy elkezdeni felvilágosítani, hogy a számára legnagyobb tabunak számító szülői szexualitással kezdjük a magyarázatot? Most gondoljunk bele abba, ha a szülők már rég nem is szeretik egymást, vagy eleve nem is volt két szülő, a gyerek nem ismerte az apját? Mi van, ha az anyja végig egyedül nevelte, vagy nevelőapja van, esetleg nevelőapák váltogatták egymást az életében?
De még ha a szülők szerették is egymást, lehet, hogy épp az volt a baj, hogy pontosan elégnek bizonyultak egymás számára, és a gyerekre már nem jutott figyelem, ő nem fért bele az életükbe...
A lényeg az, hogy millióféle minta létezik, a gyerekeink pedig kiskorukban azt tartják normának, amit otthon látnak, aztán kinyílik a tudatuk és szembesülnek más valóságokkal is: ezek vagy azt tudatosítják bennük, hogy mennyire jó dolguk van és ők is hasonló kapcsolatot szeretnének, vagy éppen azt, hogy csak olyat ne, amilyen otthon volt... (Feltéve, hogy egy ideig legalább két szülővel éltek.)
Sok szülő fél attól, hogy őszintén beszéljen az általa elkövetett párkapcsolati hibákról, mert azt gondolja, hogy ettől majd veszít a tekintélyéből... És majd visszahallja a szemtelen kamasztól vád formájában, hogy mennyire béna volt, vagy akár gonosz. De ha teljesen elzárkózunk attól, hogy a gyerekeinkkel ilyen intim dolgokról beszéljünk, akkor hogyan várhatnánk el tőlük, hogy hozzánk forduljanak, ha bármi bajuk van, és hogyan lehetünk hitelesek?
Persze, egy harmonikus kapcsolatban élő párnak sokkal egyszerűbb, bár olykor az a fene nagy harmónia is csak látszat, minden házasságban, együttélésben előfordulnak problémák, és lehet, hogy épp a kapcsolat álságos kirakat mivolta a csapda a fiatal számára. Ha a harmónia csak látszólagos, a gyerek úgyis megérzi, csak még rákérdeznie is nehéz lesz, hiszen miatta játsszák el, hogy minden rendben.
Alapvetően a gyerek számára az a leghasznosabb, ha lát megoldási mintákat, tehát a konfliktusokat nem eltitkolják előle, hanem megbirkóznak velük... De mikor egy nagyon bonyolult, konfliktusokkal teli kapcsolatban élünk, akkor ez sokszor egyszerűen nem megy: nem vagyunk képesek okosan, bölcsen, példamutatóan cselekedni. Ha azonban ez nem megy, még mindig beszélhetünk róla utólag és elismerhetjük, hogy miben tévedtünk, mire reagáltunk rosszul.
Ha a gyereket magára hagyjuk az általunk adott rossz mintákkal, felemás válaszokkal és elhallgatásokkal, akkor hajlamos ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint mi magunk. Ahelyett, hogy tovább örökítenénk a problémáinkat, a legjobb, ha saját személyiségfejlődésünkkel adunk neki is példát arra, hogy miként változzon pozitív irányba.
