Szinte minden szülőnek időről időre eszébe jut saját magában kételkedni, sőt, akinek sosem fordul meg a fejében, hogy valamit rosszul csinál, annál biztos nagy a baj, mert a szülőséget nem lehet tökéletesen abszolválni. Nincsenek tankönyvi megoldások, mindenkire érvényes szabályok, nincs varázsige, amely minden gyerekre hatna. Vagyis gyereket nevelni minden bizonnyal a világ egyik legnehezebb feladata. Joggal kételkedünk magunkban. Viszont semmi okunk rá, hogy túlzásba vigyük.

Ahogy már az előző posztban is szó volt róla, érdemes nagyon körültekintőnek lenni a válás utáni randizással, főleg, ha hamar vágunk bele. Minél tovább tartott a házasságunk, illetve minél kevésbé vagyunk túl a gyászidőszakon, annál inkább.

Péter nem kapkodta el eddig a családalapítást, de most talált valakit, akivel el tudná képzelni a jövőt, viszont választottja sem nyílik meg túl könnyen, pláne, hogy egy gyermekét egyedül nevelő fiatal anyukáról van szó.

Akár arról van szó, hogy nemrég mondták ki a válásunkat, akár arról, hogy véglegesen különköltöztünk, eljön az a pillanat, amikor már biztosak vagyunk abban, hogy nem tartozunk partnerhez és újra szabad a pálya: kereshetünk valaki mást. Persze sokan egyáltalán nem éreznek azonnal vagy hamarosan kedvet a kereséshez, inkább más dolgokra koncentrálnak. De ha mégis belevágnánk, ezeket a dolgokat érdemes átgondolnunk.

Kamaszkoromban nagyon szerettem a Karate Kid trilógiát, főleg az első részt. Akkor nem figyeltem fel annyira arra a tényre, hogy a karate tulajdonképpen csak ürügy a fiúknak és férfiaknak arra, hogy betöltsék azt az űrt, ami az életükben tátong, mert nincsenek fix kapcsolódási pontjaik, csak tengődnek, ha nincs valami konkrét tevékenység, ami összekötné őket.

Forrás: Netflix

Mi kell ahhoz, hogy egy olyan családban, ahol elváltak a szülők, és esetleg új partnereik is vannak, akiknek talán ugyancsak van családjuk, ne essenek szét a dolgok, és többé-kevésbé működjön az ünnepi hangulat? Tényleg mindenkinek mindenkivel találkoznia kell? Tényleg muszáj jó képet vágni azokhoz is, akikhez érzésünk szerint semmi közünk?

Elvira a válása után próbál új kapcsolatba kezdeni, de a régi csalódásokon nehezen teszi túl magát. Az eddigi próbálkozásai alapján a férfiak az elején udvariasak és elfogadják, hogy gyereke van, de később ez mégis a kapcsolat végéhez vezet.

Mindannyian ismerünk híres párokat, akik többször is összejöttek, A leghíresebb ilyen házaspár talán a Liz Taylor és Richard Burton alkotta páros: ők kétszer álltak oltár elé, igaz, hogy a színésznő egyébként összesen nyolcszor ment férjhez, ami egy kicsit levon a dolog komolyságából... (Az első házasságuk 10 évig tartott, a második már csak két évig, szóval nem nevezhető túl sikeresnek.)

Főleg egyke gyerekek hajlamosak arra, hogy úgy gondolják, jogot formálhatnak egyedülálló szülőjük, leginkább édesanyjuk minden idejére, energiájára és szeretetére. Ha az apjuk soha nem is volt jelen az életükben, vagy csak a gyerek emlékei szerint nem éltek soha együtt, és az anyjukkal egyfajta véd- és dacszövetséget alkotnak, akkor kialakulhat bennük a meggyőződés, hogy ez már mindig is így lesz.

Látszólag nincs azzal semmi gond, ha az ember hisz a lelki társ intézményében. Valamiben csak kell hinni... Egyesek vallásosak, mások egy ideológiára esküsznek (esetleg egyszerre a kettő), hihetünk a földönkívüliekben, a gyíkemberekben, és még sok minden másban, szóval miért pont a lelki társ lenne kivétel?