Mi az, ami a legtöbb online profilból hiányzik, pedig nagyon fontos lenne beleírni? Persze, első körben több információ önmagunkról, bár regényeket tényleg nem érdemes írni, mert alig valaki hajlandó olyan sokat elolvasni. Viszont arról írunk-e bármit is, hogy mire vagyunk kíváncsiak a potenciális társunkkal kapcsolatban? Ha erről is készítünk egy kis összefoglalót, akkor egyrészt megkönnyítjük a másik félnek, hogy legyen miről írnia (sokaknak esik nehezére ez a feladat), másrészt azt a jó érzést keltjük az illetőben, hogy kíváncsiak vagyunk rá.

Őszintén szólva én is azok közé tartozom, akik túl sok évet töltöttek a gyerekek miatt boldogtalan házasságban, de nem meggyőződésből, hanem azért, mert nem lehetett másképp megoldani. Sok szülőpár marad túl sokáig együtt annak ellenére, hogy mindkét fél látja, mennyire nem működnek a dolgok és még a parenting marriage is pocsékul alakul. De olykor csak az egyik ember tudatosítja ezt magában, a másik vakrepülésben halad előre és egyszer csak arra ébred, hogy a felesége/férje válni akar.

Ildi kérdése, hogy mi az, ami ilyen helyzetben még elvárható egy nőtől, aki pótanya is egyben?

Léteznek bizonyos elvarratlan szálak, olyan kapcsolatok, amelyek vagy nagyon régen jöttek létre és már régen befejeződtek, de valahogy mindig ott maradt bennünk egy „mi lett volna, ha…” -érzés, meg olyanok, amelyek el sem jutottak a megvalósulásig, csak az egymás örökös kerülgetése fázisig, és még lehetnek olyanok is, amelyekről csak álmodoztunk, de a másik fél erről nem tudott (vagy úgy tett, mintha nem tudna).

Ha a Padaam-on keresel partnert férfiként, valószínűleg túl vagy már azon a dilemmán, hogy akarsz-e szingli anyákkal randizni. De ha esetleg nem döntöttél még és hallottál bizonyos negatív sztereotípiákról, lehet, hogy nem vagy benne biztos: ez a műfaj tényleg neked való-e. Hiszen csak az lehet igazán tisztában azzal, mennyire alapvetően változtatja meg az életünket egy vagy több gyerek, aki maga is családos. Mit érdemes mérlegelni, ha szingli anyákról van szó?

Rengeteg ember ér el úgy a válásig, hogy előtte életében nem volt egyedül, nem szorult rá, hogy mindent önállóan oldjon meg. Korábban a szüleivel lakott, aztán összeköltözött a partnerével, férjével, feleségével, és nincsen olyan élménye, amelyben helyt kellene állnia. Mitöbb, rengeteg ember azért nem is válik el, mert retteg attól, hogy ezt át kelljen élnie, mert úgy érzi, nem képes felnőni a feladathoz.

Sanyi egyedülálló apukaként szeretne olyan társat találni, aki teljes mértékben szeretni tudja majd a gyermekét.

Sokszor írtam már arról, mennyire nem tartom jónak, ha a gyerekek hamar tudomást szereznek egy új partnerről: még abban a fázisban, amikor egyáltalán nem biztos, hogy a kapcsolat tartós lesz. És mikor lehetünk ebben biztosak? Akár egy-két év együtt járás után is érhet minket olyan váratlan meglepetés, hogy a partner mégsem akar együtt maradni velünk, vagy mi döntünk úgy, hogy nem szeretnénk folytatni. Mindezzel nincs is különösebb probléma, na de ha valamelyikünk gyerekei is elkezdtek kötődni az illetőhöz, akkor velük szemben nem fair, ha minden további nélkül megszakad a kapcsolat.

Miközben új partner után kutatunk, lehet, hogy észre sem vesszük azt a régi barátot, akit már ezer éve ismerünk és aki mindig is mellettünk állt? Vagy az évek során messzire sodródtunk tőle, de most újra elkezdünk érdeklődni egymás iránt? Lehet, hogy nekünk eszünkbe se jut, hogy más is lehetne köztünk, mit barátság? És lehet, hogy neki viszont eszébe jut? Tud egyáltalán a válásunkról és arról, hogy keresgélünk?

A randizás mint műfaj keveseknek megy problémamentesen, fiatalon elkezdeni is bonyolult, de mikor már egyszer azt hittük, hogy vége a bénázásnak és nem kell többé kezünket tördelve toporognunk, gyomorideggel készülődnünk, azon agyalnunk napokig, hogy mit vegyünk fel és mit ne… nos, lehet, hogy még nehezebbnek tűnik, mint a legeleje. De ha nem is nehezebb, az biztos, hogy könnyűnek nem nevezhető.