Nem hiszem, hogy sokan fogadnák kitörő örömmel, ha egyébként nagykorú és független (elvált) barátnőjük, akivel a legintimebb titkaikat is megosztják, hirtelen azzal állna elő, hogy összejött az egyébként szintén nagykorú és független (elvált vagy özvegy) apjukkal. És sejthetőleg az érintettek se sietnének ezt a tényt közölni azzal, aki mindkettőjükhöz nagyon közel áll, mégis teljesen más aspektusait ismerik.

Aki online ismerkedik, az előbb-utóbb szembesülhet azzal a problémával, hogy olyasvalaki tetszik meg neki, aki viszonylag messze lakik. Vagy ha nem is lakik annyira messze, az időbeosztása nehézzé teszi a személyes találkozásokat. Ilyenkor döntenünk kell, megéri-e belemenni az egészbe vagy eleve nem akarunk olyannal kezdeni, akivel csak nagyon kevés időt fogunk tudni együtt tölteni.

A kérdés általában úgy merül fel, hogy a gyermektelen férfiak miért nem akarnak szingli anyákkal randizni… Bár őszintén szólva nem tapasztaltam, hogy ez feltétlenül így lenne. De kétségtelen, hogy egyik fél számára sem tűnik ideális megoldásnak, ha hosszú távra terveznek.

Bogi nem szeretne olyan lenni, mint a többi 40 pluszos anyuka, aki 20-nak akar tűnni. Kérdés, mennyi esélye van így ismerkedni?

Gyakran tűnik úgy, mintha az emberek többsége képtelen lenne felvállalná az érzelmeit: tele vagyunk elfojtásokkal, szégyenérzettel, sértett büszkeséggel, és igyekszünk ezeket a problémákat alaposan szőnyeg alá söpörni, mintha attól bármi jobb lenne… Ugyanakkor az ilyen elakadásokkal küzdő emberek is vágynak kapcsolatra, vagyis ott hemzsegnek a társkeresők között. Ergo: nem eggyel össze is fogunk futni, ha randizni kezdünk. Sőt, lehet, hogy mi magunk is ilyen nehézségekkel nézünk szembe.

Bármennyire is szeretnénk (vagy nem), elvált szülők esetében sem mindegy, hogy nőről vagy férfiről van-e szó, vagyis az elvált apákkal kapcsolatos sztereotípiák nagyrészt egészen másképp néznek ki, mint az anyákkal kapcsolatosak. A sztereotípiáknak persze általában van alapjuk, de ettől még egyáltalán nem illenek válogatás nélkül mindenkire, vagyis az érintettek számára sértő, ha ezek alapján alkotunk róluk véleményt.

Sokszor elhangzik, és biztos van is benne igazság: a legtöbb gyerek titokban arra vágyik, hogy a szülei együtt legyenek, és ebben sokszor az sem zavarja különösebben, ha az adott szülők kapcsolata pocsék. Vagy ha csak boldogtalanok együtt. Számára a stabilitás a lényeg, meg az az ideálkép, amelyet már egész kicsi korban belevetítenek a fejébe, és amelyet évtizedekig csiszolgathat utána az élet, hogy valami reálisabb kerüljön a helyére.

Ádám beleszeretett egy vidéken élő egyedülálló anyukába, de nem tudja merre tart a kapcsolatuk.

Ebben a blogban elsősorban olyan helyzetekről beszélünk, amelyek már válás vagy szakítás / szétköltözés után keletkeznek, de rengeteg esetben nincs ennyire éles váltás a még együtt vagyunk, illetve már nem vagyunk együtt szituációk között. Vannak, akik igazából már nincsenek együtt érzelmileg, szexuálisan, de ettől meg egy fedél alatt élnek és a külvilág szemében ők egy párt alkotnak, sőt, olykor a gyerekeik sem tudják, valójában mi zajlik a színfalak mögött.

A váláshoz vezető út és maga a válási folyamat is alaposan megviseli a gyerekeket, akik sokáig hajlamosak abban a hitben ringatni magukat, hogy a szülők még kibékülhetnek, főleg, ha az egyik szülő is ebben a hitben ringatja magát és ezáltal őket is. Hiába jelenti ki a másik fél határozottan, hogy erről szó sem lehet, ha nem figyelnek rá.