Ádám beleszeretett egy vidéken élő egyedülálló anyukába, de nem tudja merre tart a kapcsolatuk.

Olvasói rovatunkban az egyedülálló szülőket érintő helyzeteket az ő szemszögükből is szeretnénk bemutatni nektek. Ezen a fórumon minden érintett megoszthatja történetét és tapasztalatát, így segíthetjük egymást, és tanulhatunk az esetleges hibákból, kutatva a lehetőségeket.

Neked is van hasonló történeted, élményed, ami az egyedülálló szülők kapcsolati igényeivel/társkeresésével kapcsolatos, vagy csak válaszolnál Ádám történetére? Küldd el a véleményed vagy saját tapasztalataid, akár név nélkül, vagy álnéven, és a legérdekesebbeket megosztjuk a blogon. Leveled erre a címre küldd el: padaamblog@gmail.com

"Megismertem egy velem egyidős (32) nőt, mára ott tartok, hogy kicsit bele is zúgtam. Ők vidéken élnek a kislányával, én a főváros mellett, Pest megyében, így egyelőre távkapcsolatban vagyunk. A gyerekük tervezett volt, a házasságuk viszont nem bírta sokáig. Miután elváltak, a barátnőm – azt hiszem, most már nevezhetem annak –, csak a szüleire számíthatott. A legelső találkozásunkkor elmesélte ezt, így tudom, hogy neki egy jól működő és támogató családja van. Én vidéken születtem, később költöztünk el, és mivel mobilis vagyok, bárhonnan tudok dolgozni, simán hozzájuk tudnék költözni, lenne hely. Azért mondom ezt a variációt, mert ő nem tud onnan eljönni, minden, amire szüksége van, egy helyen ott van, szülők, orvos, óvoda stb.. Nem zavar, ha nem lesz közös gyerekünk, ugyanúgy szeretném az övét, még ha nem is én vagyok az apja. Szerintem az ő mentális egészségének is jót tenne egy rendszeres kapcsolat, valakivel napi szinten együtt lenni, akire számítani lehet. Anyagailag is támogatnám. Nem kell szabadságot kivennie, ha látni akar, ha ott vagyok.

Kertes házuk van, és mivel hasonlóban nőttem fel, tudom, hogy azzal mindig van munka. Ő  a szememben minta anyuka ( a lehetőségeihez képest) mégis sokszor bizonytalan, hogy akarja-e ezt velem? Mondtam neki, hogy tudom, hogy neki a gyerek az első. Elfogadom. Szerintem azért ilyen, mert egyszerre fél az egyedülléttől és egy újabb csalódástól. Meg tudnánk oldani az összeköltözést, persze erőltetni nem fogom.
Lett volna egy szombati találkozónk, amire én úgy készültem, hogy tisztázásra használnám fel, de ő a "gyerek az első" -alapon visszamondta. Aztán azt mondta, hogy lehet, később ráér. Miközben tudnia kéne, hogy én sokat utazok, és a „lehet” nekem édeskevés. Ennyire nem érzi, mi van köztünk? Mennyire tarthat engem? Vagy csak szétszórt?  Tudom, hogy most ebben a kapcsolatban neki jár a sok elnézés, meg türelem, de én is leterhelt vagyok. Tudja rólam, hogy a családi hátterem miatt néha határozatlan vagyok, illetve engem sosem tanítottak meg kiállni magamért, az apám pipogya stílusa rajtam is nyomot hagyott, nálunk anyám viselte a nadrágot, így a nőkhöz való hozzáállásom sem egyszerű és problémamentes, még tanulok sok mindent, de nekem is kéne egy kis segítség, vagy ha más nem, egyenesség és határozottság, a hullámzásokat nagyon nehezen viselem."

Mit gondoltok? Írjátok meg a kommentben, vagy ha van a témához kapcsolódó saját történeteket, küldjétek el a padaamblog@gmail.com címre.