Bogi nem szeretne olyan lenni, mint a többi 40 pluszos anyuka, aki 20-nak akar tűnni. Kérdés, mennyi esélye van így ismerkedni?
Olvasói rovatunkban az egyedülálló szülőket érintő helyzeteket az ő szemszögükből is szeretnénk bemutatni nektek. Ezen a fórumon minden érintett megoszthatja történetét és tapasztalatát, így segíthetjük egymást, és tanulhatunk az esetleges hibákból, kutatva a lehetőségeket.
Neked is van hasonló történeted, élményed, ami az egyedülálló szülők kapcsolati igényeivel/társkeresésével kapcsolatos, vagy csak válaszolnál Bogi történetére? Küldd el a véleményed vagy saját tapasztalataid, akár név nélkül, vagy álnéven, és a legérdekesebbeket megosztjuk a blogon. Leveled erre a címre küldd el: padaamblog@gmail.com
Kedves Blog!
41 éves nő vagyok, és büszke vagyok rá, hogy jól tartom magam, nem vagyok elhízva, kedves is vagyok, senkire nem irigykedek, és mindezen tulajdonságaimra szükség is van, hiszen újra visszakerültem a társkeresők népes táborába. Sajnos én olyan vagyok, hogy sok mindent magamra veszek, azt is, amit nem kéne, ez egy tulajdonság nálam. Sokkal rosszabbul esnek dolgok, mint másnak. Érzékenyebb vagyok az átlagnál. Ha valaki olyan stílusban beszél hozzám, ami zavar, azon sokáig kattogok és igyekszem elkerülni a folytatást, akár az illető elkerülésének árán is. Nálam nem úgy van, hogy lepereg rólam, túlteszem magam rajta és kész, hanem sokáig megmarad és emészt. Ha valakit netán én bántok meg véletlenül, első dolgom, hogy jóvá tegyem.
Van egy 11 éves fiam, és már ez is belső feszültséghez vezet, ha valakivel találkozom. Az apja régebben hetente jött látogatni a gyerekét, ma már csak havonta, úgyhogy lassan eljutunk oda is, amikor úgy érzi, hogy elég már csak felhívnia őt. Azért mentünk szét, mert nem bírtam a feszült életet mellette. Már néha a szuszogásától is gyomoridegem volt. Nem tudtam, mikor mire készüljek. Nagyon lobbanékony volt, nem is értem már, így visszatekintve, miért maradtam sokáig vele. Ő irányított a kapcsolatunkban, én meg hagytam, sőt, felkészültem belőle sokáig, például, ha nyaralni mentünk, mondtam a gyereknek, hogy ha apa ideges, jobb csendben maradni, ne kérdezz semmit. De nem akartam, hogy ebben nőjön fel. És amikor rájössz, hogy a párod mellett nyugalmat kéne érezned, de az ellenkezőjét érzed, ott a vége. Ő nem fog változni. Tiszteltem, hogy értünk robotol, és értünk nyúzza a melóhelyén az idegeit, de nekem ilyen áron nem kellett. Ha rámegyek, és a gyerek is neurotikus lesz, semmi értelme. Rossz feszültségbíró vagyok. Amikor összeköltöztünk, minden rám zuhant: a takarítás, a főzés, minden egyéb. Nem a házimunkával nem volt bajom, inkább a minden szót húznám alá, mert ha alapból feszült valaki, csak fokozatosan viselné, ha hirtelen sok lesz a teendő. Ő semmiben nem segített. A gyereknél se, mert azt mondta, a pelenkázás nem férfiaknak való. Ő olyan családból jött – amit egyébként összejöveteleken személyesen is láthattam - , hogy a házban minden a nők dolga, a férfiak csak leülnek, és várják az ételt maguk elé az asszonytól, és ha elfogyott a pia, rendelik a következőt. Asszony meg hozza szó nélkül. Ha bármi van a gyerekkel, soha egyik se állna fel segíteni, van rá személyzet.
Nem érzem azt, hogy a múltban rossz döntéseket hoztam volna, semmiben, csak az élet így alakult. Ennyit a múltamról, most a jövőre koncentrálnék. Nem adom fel a reményt. Szeretek ismerkedni, és tisztában vagyok a saját helyzetemmel és lehetőségeimmel is: nem akarok olyan lenni, mint sok 40+os , gyereket egyedül nevelő szingli anyuka, aki régóta keresi az igazit, de nem találja, ám, még mindig 20 évesnek öltözik, és a haját is ehhez a trendhez igazítja, fazonban, színben - de hiába, mert már nem annyinak néz ki, mint amennyinek szeretne, és ez még kínosabbá teszi a dolgot. Én vállalom a koromat, úgy érzem, csak így van értelme.
Mit gondoltok? Írjátok meg a kommentben, vagy ha van a témához kapcsolódó saját történeteket, küldjétek el a padaamblog@gmail.com címre.
