Katalin új párkapcsolata hosszú távon is működőképesnek tűnik, kislánya elfogadta pótapaként párját, de bizonyos helyzetekben mintha kivonná magát a felelősség alól. Hol vannak a határai a pótapaságnak, meddig van joga beleszólni a fogadott gyermek életébe? 

Mit tegyen egy anya, aki mindig is egyedül nevelte a kisfiát, mikor az orvosa közli vele, hogy már csak öt hónap van hátra az életéből? A saját apja kitagadta, mikor kiderült, hogy házasságon kívüli gyereket akar szülni, az ekkor hat éves kisfiú apjáról meg nem sokat tudunk, de az biztos, hogy nincs jelen a gyerek életében. Melissa, a fiatal anya mindössze egy-két barátnőjére számíthat.

Írtam már az amerikai filmek szingli anya-ábrázolásáról, és arról is (legutóbb a Cobra Kay kapcsán), mennyire más megítélés alá esik az az anya, aki megözvegyült, aki elvált, vagy akinek nem is volt soha férje. Kimberly Seals Allers a The Washington Post-ban 2016-os cikke: There’s a single-mother hierarchy, and it needs to stop (Az egyedülálló anyák hierarchiája, amelynek megálljt kell parancsolnunk)  is ezt a különbségtételt feszegeti. Noha a szerző az USA-ban tapasztalható valóságot ecseteli, olyan nagyon nagy különbségek itthon sincsenek ebben a tekintetben. Az, hogy a társadalom miként tekint egy egyedülálló gyermekes nőre, a következő faktoroktól függ:

Hogyan éljünk túl egy szakítást – teszik fel a kérdést sokan... Rengetegen vannak, akiket nagyon megvisel, ha egy komoly kapcsolatuknak hirtelen vége szakad – főleg, persze, ha nem ők szakítottak, illetve egyáltalán nem voltak bizonytalanok a partnerükben, számukra úgy tűnt, hogy minden rendben. Ha egy független, egyedülálló ember marad magára, akkor neki valószínűleg sokkal több energiája és ideje van a bánkódásra... És elvileg nagyobb lehetőségei a menekülésre. Dönthet úgy, hogy feladja az állását és máshová költözik, városból vidékre, vagy éppen fordítva, nagy utazásra indul, elvonul valahová meditálni... De ha gondoskodnia kell valakiről, ha kötelezettségei vannak, akkor persze minden teljesen másképp néz ki.

Egyedülálló szülőként nem könnyű ismerkedni. Főleg, ha egynél több gyerekünk van. Lehet, hogy egyeseknek olykor eszébe jut: mi lenne, ha egyáltalán nem vallanák be, hogy van gyerekük? Persze hosszabb távon ilyesmit titkolni biztos nem lehet, de hátha addigra a randipartnerrel eljutunk arra a szintre, hogy már nem zavarja, ha kiderül. Vagy azt is mondhatjuk: úgyse jutunk arra a szintre senkivel, hogy bármi jelentősége lenne...

Rendhagyó olvasó levelet kaptunk Diától, aki a mozaik családban nőtt fel, így különleges perspektívából kapunk rálátást a szülőként új párkapcsolatot keresőkről és a döntéseik hatásairól. 

Nem tudom, hogyan és mikor alakult ki az a hiedelem, hogy az elvált férfiaknak könnyebb újjáépíteniük az életüket, és könnyedén vágnak bele a randizásba negyven fölött is, míg a nőket leírja a társadalom és úgymond nem kellenek senkinek... Épp a minap olvastam egy különben elvileg nőpárti (de pasi által írt) cikket arról, hogy szegény asszonyok, milyen szörnyű nekik, mert csak húzzák az igát, bezzeg a férfiak...

Szinte minden szülőnek időről időre eszébe jut saját magában kételkedni, sőt, akinek sosem fordul meg a fejében, hogy valamit rosszul csinál, annál biztos nagy a baj, mert a szülőséget nem lehet tökéletesen abszolválni. Nincsenek tankönyvi megoldások, mindenkire érvényes szabályok, nincs varázsige, amely minden gyerekre hatna. Vagyis gyereket nevelni minden bizonnyal a világ egyik legnehezebb feladata. Joggal kételkedünk magunkban. Viszont semmi okunk rá, hogy túlzásba vigyük.

Ahogy már az előző posztban is szó volt róla, érdemes nagyon körültekintőnek lenni a válás utáni randizással, főleg, ha hamar vágunk bele. Minél tovább tartott a házasságunk, illetve minél kevésbé vagyunk túl a gyászidőszakon, annál inkább.

Péter nem kapkodta el eddig a családalapítást, de most talált valakit, akivel el tudná képzelni a jövőt, viszont választottja sem nyílik meg túl könnyen, pláne, hogy egy gyermekét egyedül nevelő fiatal anyukáról van szó.