A legtöbb ember élete kezdetén részesül egy olyan meghatározó alapélményben, amelyet utána egész életében hiába keres újra: ez pedig a feltétel nélküli szeretet, amely, ha egyáltalán tényleg létezőnek tekinthetünk, csak egész kicsi korunkban, magzatként, illetve csecsemőként élhetünk meg.

Noha közhelynek számít, hogy minden szülő így szereti a gyerekét, ez persze nem igaz. Mert mi is a feltétel nélküli szeretet? Olyan erős kötődés, amely arra késztet, hogy egy másik lénynek mindent megadjunk, amire csak szüksége van és semmit ne várjunk érte cserébe. Pedig mindig várunk valamit cserébe. Ha egy csecsemőről van szó, legalább annyit, hogy cuki és egészséges legyen, hagyjon minket aludni, fejlődjön a korának megfelelően.

Ha szülők vagyunk, talán elhitetjük magunkkal, hogy mindent megtennénk a gyerekünkért, de amint növekszik, úgy várunk el tőle egyre többet, és ő ezt bizony úgy éli meg, hogy már nem szeretjük annyira, hiszen amíg kicsi volt, addig semmit nem kellett teljesítenie azért, hogy elhalmozzuk mindennel. Vagyis minden (normálisan nevelkedő) emberi lény valahol visszavágyik abba a korai időszakba, amelyben nem létezett más, csak melegség, soha ki nem fogyó táplálék és „állandó” testi közelség azzal, aki számára a legfontosabb, akitől az élete függ. (Más kérdés, hogy aki mindezt nyújtja, azt ez a korszak milyen mértékben zsigereli ki.)

Sokan ennek a gyermeki szempontból tökéletes állapotnak a visszhangját keresik a szerelemben. Ezt szeretnék reprodukálni: arra vágynak, hogy olyan embert találjanak, aki helyettesíti az anyjukat és mindent megad nekik, de anélkül hogy nekik bármi feladatuk lenne!

De ez nagyon fals elvárás és természetesen kudarcra van ítélve. Az se sokat segít, hogy annyi film és könyv mesél erről a képzeletbeli, elérhetőnek vélt paradicsomi állapotról, mintha észszerű lenne elvárni egy felnőtt embertől, hogy egy másik felnőttet tejben-vajban fürösszön és ne várjon érte semmit cserébe. Lehetünk szerelmesek, de akkor is várunk egy csomó mindent a másiktól. Bármennyire is újjászületésként éljük meg a szerelmet, nem viselkedhetünk úgy, mint az igazi csecsemők. 

Vagyis fel kell nőnünk a kapcsolathoz, felelősséget kell vállalnunk és ugyanannyira készeknek kell lennünk arra, hogy adjunk, mint amennyire éhezünk a rengeteg kapható jótéteményre. Nem lesz minden tökéletes, nem elégül ki minden szükségletünk azonnal és varázsütésre, és nem lesz minden percünk csodálatos.

Vagyis szembe kell néznünk a hétköznapokkal, a konfliktusokkal, a sértődésekkel, magyarázkodásokkal, mosolyszünetekkel, ízlésbeli különbségekkel, türelmetlenséggel. Ha erre nem vagyunk hajlandók, és ragaszkodunk a feltétel nélküli szeretet ideáljához, akkor a csalódás borítékolható.

Milyen főbb következményekkel járhat, ha kitartunk amellett, hogy bennünket a kedvesünknek a tenyerén kell hordoznia, mert „megérdemeljük”? 

1. Örökké bizalmatlanok leszünk vele

 Állandóan követelőzni fogunk, hogy bizonyítsa be, mennyire szeret, semmit nem fogunk elhinni neki, semmilyen megnyilvánulását nem fogjuk igazán őszintének tartani, minden kevésnek fog tűnni, amit értünk tesz és azt lessük majd, hogy más párok között milyen nagy a harmónia, pedig lehet, hogy ők csak jobban kezelik a konfliktusaikat, türelmesebbek egymással és nem várnak el lehetetlen dolgokat.

2. Szorongani fogunk, hogy elhagynak

 Mivel nem érezzük majd eléggé szeretve magunkat, szorongást érzünk majd amiatt, hogy talán elhagynak, talán már nem is kellünk, és minél inkább kapaszkodunk a másikba, annál valószínűbb lesz, hogy tényleg nem bírja tovább és szakít. A legtöbb felnőtt nem szereti, ha folyton a nyakán lógnak, még a saját gyerekétől is nehezen viseli, de nála legalább lát perspektívát a fokozatos önállósodásra, ha azonban a partnernél nem lát ilyet, akkor egyszer csak betelik a pohár.

3. Akár meg is betegedhetünk

Ha nagyon belelovaljuk magunkat abba, hogy mi nem kapunk annyi szeretetet, amennyire szükségünk lenne, pszichoszomatikus tüneteket is produkálhatunk: fejfájás, hátfájás, álmatlanság kínozhat és ettől egyre elesettebbek és keserűbbek leszünk.

Mindeközben a gyerekeinknek is pocsék párkapcsolati mintát mutatunk, hiszen nem érett felnőttként állunk hozzá a partnerünkhöz, hanem ijedt kisgyerekként, a gyerekeknek pedig borzasztó nézni, ha a szüleik éretlenebben viselkednek, mint ahogy ez elvárható lenne. Ilyenkor hajlamosak megcserélődni a szerepek, és ők vállalják magukra a szülő felelősséget, ami által odavész a gyerek- ill. ifjúkoruk. Ha rólunk kell gondoskodniuk, főleg, ha a párkapcsolataink sorra tönkre mennek, akkor nem élhetik át azokat a dolgokat, amelyeket át kellene élniük ahhoz, hogy később egészséges kapcsolatokat alakítsanak ki.

Vagyis amikor érzelmileg úgy viselkedünk, mint egy csecsemő, akkor nem csak saját magunknak, de az állítólag feltétel nélkül szeretett gyerekeinknek is rengeteget ártunk.