Nemrégiben írtam arról, milyen a tipikus válás utáni első kapcsolat. Jellemzően nagyon rövid, pár hónapos. De milyen érzés újra szakítani, mikor talán nem is olyan rég csináltunk végig egy sokkal komolyabb szakítási folyamatot? Vajon tanultunk a korábbi tapasztalatainkból és emiatt könnyebb, vagy csak újraéljük a traumáinkat?

Ezek az első kapcsolati próbálkozások sokszor hordozzák magukban a kudarc ígéretét, vagyis elég gyakori, hogy mindkét résztvevő tisztában van azzal a szíve mélyén, hogy nem lesz tartós a románc. Vagy az a néven is nehezen nevezhető valami, ami kialakult. Elsősorban a netes ismerkedésnél jellemző, hogy nagy a rotáció, és kevésbé vesszük komolyan, mint egy szép lassan, fokozatosan kialakuló vonzalmat. De kezdő netes ismerkedőként és randizóként nem biztos, hogy így állunk hozzá. Ebbe is bele kell tanulni.

Sokan türelmetlenek a válás vagy komolyabb kapcsolatból való kilépés után és szeretnének mihamarabb sikeres kapcsolatot vagy legalább bármilyen kapcsolatot felmutatni... Olykor elsősorban a külvilág megítélése és nem a saját igényeik miatt. De azok, akiknek nagyon fontos lelkileg / testileg, hogy állandó társuk legyen, ugyancsak intenzíven fognak arra törekedni, hogy találjanak valakit.

Ilyenkor nagy annak a veszélye, hogy olyan kapcsolatba kezdünk, amely igazából nem működik. Próbáljuk magunkat meggyőzni arról, hogy működni fog, lehet, hogy egy ideig sikerül elhinni, de elég hamar kiderül, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Aki hamarabb felismeri ezt, az fog szakítani. Vagy tűnik el nyomtalanul (ghostingol), mert a szakítás baromi kellemetlen ügy. A szimpla eltűnés viszont jobban megviseli azt, aki nem kapta meg a lezárás élményét, bizonyosságát, mint egy tiszta szakítás. 

Itt több forgatókönyv is lehetséges. Ha mi odavagyunk a másikért, de ő meggondolja magát, akkor biztos újra sérülni fogunk, de messze nem annyira, mint egy válástól. Persze, lehet, hogy egy nagyon intenzív románc hirtelen megszűnése akár egy-két hónapra is kiüt minket, de valószínűbb, hogy viszonylag hamar helyre rázódunk.

Ha mi gondoljuk meg magunkat, akkor vérmérséklettől függően vagy sokat agyalunk azon, mikor és milyen magyarázattal szakítsunk, vagy hamar meghozzuk és közöljük a döntést. Valamennyi agyalás azért valószínűleg minden esetben megelőzi ezt a lépést, de van, akinek hetekbe telik még az is, hogy eljusson az elhatározásig és utána újabb hetekbe, hogy közölje is a másik féllel. Sokan választják a halogatás technikáját, illetve a kapcsolattartás radikális ritkítását, azt remélve, hogy a másik fél veszi át a szakítás kimondásának kínos kötelességét.

Ha viszont egyikünk sem szeretné már folytatni, de mindketten ódzkodunk ennek kimondásától, akkor megint roppant kényelmetlen helyzetbe kerülhetünk. Tulajdonképpen utólag hálásak lehetünk annak, aki rövid úton szakított velünk, bár az adott pillanatban ez biztos nagyon kellemetlen, mert sérti az önérzetünket, hogy bennünket „rúgtak ki”, és nem fordítva, ugyanakkor a szakítás kezdeményezéséhez is bátorságra van szükség.

Bármelyik forgatókönyv is valósul meg a válásunk utáni első szakításkor, valószínűleg sokat tanulunk belőle. Sokat tanulhatunk egy akár rövid kapcsolat alapján arról, hogy mit is szeretnénk igazán, mert amíg nincs konkrét élményünk, addig nem biztos, hogy képesek vagyunk ezt meghatározni. Például amíg nem találkozunk valakivel, aki elhúzódik tőlünk, ha nyilvános helyen szeretnénk átölelni, megcsókolni, addig eszünkbe se jut, hogy nekünk mennyire fontos, hogy felvállaljon és az ilyen intim gesztusok ne korlátozódjanak a hálószobára. Vagy amíg nem tapasztaltunk meg olyan partnert, akinek nehezére esik a folyamatos, megbízható kapcsolattartás, nem is sejtjük, mennyire idegesítő, ha a kedvesünk hajlamos eltűnni, nem jelentkezik magától, sőt, „zaklatásnak veszi”, ha aggódni kezdünk érte.

Akár szeretnénk, akár nem, szinte biztos, hogy át kell esnünk a válás utáni első szakításon is, ha egyáltalán randizunk... Sőt, az is valószínű, hogy nem ez lesz az utolsó szakítás, amit vagy a mi kezdeményezésünkre, vagy a másik fél döntése alapján kénytelenek vagyunk átélni. Bármilyen furcsán hangzik, ebben sem árt gyakorlatot szerezni, főleg azt illetően, hogyan éljük túl minél kevesebb szenvedéssel és hogyan keretezzük át úgy a történteket, hogy a javunkra váljon. Hogy még a szakításokért is hálásak tudjunk lenni utóbb.

Hiszen ezek tapasztalatok nélkül el se juthatnánk ahhoz az emberhez, aki igazán velünk akar lenni és aki mellett ki szeretnénk kötni. Bármilyen kellemetlen intézménye is ez a párkapcsolatoknak, szakítani muszáj és jobb, ha pozitívan állunk hozzá, ha nem is abban a pillanatban, mikor megtörténik, de kicsit később, messzebbről nézve.