Gyakran tűnik úgy, mintha az emberek többsége képtelen lenne felvállalná az érzelmeit: tele vagyunk elfojtásokkal, szégyenérzettel, sértett büszkeséggel, és igyekszünk ezeket a problémákat alaposan szőnyeg alá söpörni, mintha attól bármi jobb lenne… Ugyanakkor az ilyen elakadásokkal küzdő emberek is vágynak kapcsolatra, vagyis ott hemzsegnek a társkeresők között. Ergo: nem eggyel össze is fogunk futni, ha randizni kezdünk. Sőt, lehet, hogy mi magunk is ilyen nehézségekkel nézünk szembe.

Bármennyire is szeretnénk (vagy nem), elvált szülők esetében sem mindegy, hogy nőről vagy férfiről van-e szó, vagyis az elvált apákkal kapcsolatos sztereotípiák nagyrészt egészen másképp néznek ki, mint az anyákkal kapcsolatosak. A sztereotípiáknak persze általában van alapjuk, de ettől még egyáltalán nem illenek válogatás nélkül mindenkire, vagyis az érintettek számára sértő, ha ezek alapján alkotunk róluk véleményt.

Sokszor elhangzik, és biztos van is benne igazság: a legtöbb gyerek titokban arra vágyik, hogy a szülei együtt legyenek, és ebben sokszor az sem zavarja különösebben, ha az adott szülők kapcsolata pocsék. Vagy ha csak boldogtalanok együtt. Számára a stabilitás a lényeg, meg az az ideálkép, amelyet már egész kicsi korban belevetítenek a fejébe, és amelyet évtizedekig csiszolgathat utána az élet, hogy valami reálisabb kerüljön a helyére.

Ádám beleszeretett egy vidéken élő egyedülálló anyukába, de nem tudja merre tart a kapcsolatuk.

Ebben a blogban elsősorban olyan helyzetekről beszélünk, amelyek már válás vagy szakítás / szétköltözés után keletkeznek, de rengeteg esetben nincs ennyire éles váltás a még együtt vagyunk, illetve már nem vagyunk együtt szituációk között. Vannak, akik igazából már nincsenek együtt érzelmileg, szexuálisan, de ettől meg egy fedél alatt élnek és a külvilág szemében ők egy párt alkotnak, sőt, olykor a gyerekeik sem tudják, valójában mi zajlik a színfalak mögött.

A váláshoz vezető út és maga a válási folyamat is alaposan megviseli a gyerekeket, akik sokáig hajlamosak abban a hitben ringatni magukat, hogy a szülők még kibékülhetnek, főleg, ha az egyik szülő is ebben a hitben ringatja magát és ezáltal őket is. Hiába jelenti ki a másik fél határozottan, hogy erről szó sem lehet, ha nem figyelnek rá.

Juli exe úgy érezte még nem találta meg az igazit, hiába lett egy gyermek is a kapcsolatból. Lehet ezek után még bízni, hogy Juli talál valakit, akivel egy életre elköteleződhet?

A legtöbb ember élete kezdetén részesül egy olyan meghatározó alapélményben, amelyet utána egész életében hiába keres újra: ez pedig a feltétel nélküli szeretet, amely, ha egyáltalán tényleg létezőnek tekinthetünk, csak egész kicsi korunkban, magzatként, illetve csecsemőként élhetünk meg.

Sokunk megkönnyebbülésére elmúlt a vakáció és végre megint kezdődnek a munkás hétköznapok. Persze ez a tanév semmiképp nem ígérkezik szokványosnak: a sztrájkok és az esetleges fűtési szünetek lehetősége máris borzolja a kedélyeket. Ennek ellenére valahogy mégiscsak meg kell terveznünk a tanévet, és ha az exünk is részt vesz a közös gyerek(ek) életében, akkor érdemes ezt őt bevonva megtenni.

Nemrégiben írtam arról, milyen a tipikus válás utáni első kapcsolat. Jellemzően nagyon rövid, pár hónapos. De milyen érzés újra szakítani, mikor talán nem is olyan rég csináltunk végig egy sokkal komolyabb szakítási folyamatot? Vajon tanultunk a korábbi tapasztalatainkból és emiatt könnyebb, vagy csak újraéljük a traumáinkat?