Minden tartós kapcsolatnak van eredettörténete. Ki ne látott volna olyan filmet, amelyben két ember csak színlelte, hogy egy párt alkot és azon buktak le vagy váltak nagyon gyanússá, hogy nem egyezett a történet, amelyet a családnak vagy a barátoknak meséltek arról, hogy miként ismerkedtek meg… Hiszen nem voltak egy pár, így eredettörténetük sem volt. Az pedig kell…
Mivel ez a kérdés általános és tolakodó, azok az emberek, akik online ismerkednek meg, sokszor érzik kínosnak bevallani, hogy bizony a technológia ördöge vagy angyala hozta őket össze, és inkább költenek egy ismerkedési sztorit: minél több benne a fatális véletlen és a romantikus elem, annál nagyobb sikerre számíthatnak. Mert abban aztán semmi romantikus nincs, hogy egy társkeresőn találtunk egymásra, ő volt a 654. pasi, akivel levelezni kezdtem, az 50., akivel elmentem randizni, a negyedik, akivel ágyba bújtam és most itt vagyunk… Ugye, elég különös ezt így elmesélni egy békés családi összejövetelen?
Mivel a homo sapiens imádja a jó sztorikat, és sokunk költeni is tud ilyeneket, szabadjára ereszthetjük a fantáziánkat és fantáziálhatunk valamit, ami akár úgy is történhetett volna… Lehet benne véletlen összeütközés az utcán, ezt a forgatókönyvírók imádják, vagy egy közös barát, aki bemutatott minket egymásnak, vagy egy tanfolyam, egy munkahely, egy kiállítás, a könyvtár…
Vajon miért szégyelljük még mindig, ha tudatosan, válogatva, próbálkozva ismerkedünk és miért számít még mindig sokkal elfogadottabbnak, ha a véletlen hoz össze bennünket vagy közös ismerősök, barátok, családtagok, iskola, munkahely? Azt egyébként teljesen falsnak gondolom, hogy az online ismerkedésből létrejövő tartós kapcsolatok kevésbé lennének stabilak. Ha már megszületett a szerelem, teljesen mindegy, honnan eredt. De a környezet még mindig inkább támogatja az offline ismerkedést és ki van éhezve a romantikus véletlenre.
Hiszen még mindig az számít menőnek, ha valaki úgy találja meg a szerelmet, hogy egyáltalán nem keresi. Divat úgy tenni, mintha eszünk ágában se lenne társra vágyni, mert ha bevalljuk, hogy így érzünk, akkor kétségbeesettnek, lúzernek tűnünk. Érdekes módon addig, amíg a szülők kerestek partnert a gyereküknek, senki nem találta őket kétségbeesettnek, se lúzernek. Mostanra, hogy a saját kezünkbe vettük a sorsunkat, nem illik nyíltan megvallani, hogy igenis magányosak vagyunk, szeretnénk egy partnert, akivel jól érezzük magunkat, vagy akár még szerelemre, szenvedélyre, intimitásra vágyunk.
De milyen példát adunk ezzel a mesével a gyerekeinknek? Hogy kisfiam, kislányom, te csak várd passzívan a sült galambot, isten ments, hogy valaki megtudja, a sült galamb a kedvenc ételed, sőt, tagadd le, hogy szereted a szárnyasokat, valld azt, hogy szigorú vegánként rá se nézel hasonló lényekre. Bármi másról lenne szó, amire vágyunk, azt tanácsolnánk a gyereknek: szedd össze magad és tégy érte valamit. De ha az élete legfontosabb kalandjáról van szó, akkor azt sugalljuk, hogy azt a véletlenre, az időjárásra, a csúszós járdákra és a végtelenül szétszórt emberekre kell bízni, mert azok ismerkednek a legügyesebben.
Teljesen fals mítoszt tartunk fel ezzel az előítélettel, amely azt sugallja, hogy társat keresni nem szabad előre eltervezetten, kritériumok szerint, tudatosan és racionálisan, mert az nem romantikus. Pedig de: szabad. Sőt, büszkének kellene lennünk arra, hogy van annyi sütnivalónk, hogy egy ilyen fontos dolgot nem bízunk a puszta véletlenre. Mindenki, aki online talált párt, tudja, hogy a partnerével a legnagyobb valószínűség szerint soha nem találkozott volna offline. Soha még csak esélyük se lett volna összejönni, hiába tartoznak akár ugyanabba a társadalmi rétegbe, ami más korokban, amikor az emberek még kisebb közösségekben éltek és jóval kevesebben voltak, arra talán predesztinálta volna őket, hogy ismerjék egymást. De most, hogy ilyen mennyiségű ember fut át az életünkön, ugyanakkor alig ismerünk valakit, remek lehetőség úgy keresgélni, hogy tudjuk, mire vágyunk és azok között keresni, akik szintén keresnek.
És akkor jön a fumigáló családtag, barát, akárki és kijelenti, hogy ez így nem is az igazi, mert azokból kellett volna válogatni, akiket a sors elébünk sodort? Miért? Miért kellene korlátoznunk a lehetőségeinket? Csak, hogy a többieknek tetszetős sztorit tálalhassunk, amelyek a saját hiedelmeikre erősítenek rá?
Az online ismerkedésnek is megvan a maga története. Az első levél, az első randi, sőt, lehet, hogy volt egy első körünk, amiből nem is lett randi és később jövünk rá, hogy jé, mi már egyszer leveleztünk… Rengeteg kacskaringója van egy online ismerkedésnek, az is romantikus, ha először valakinek a szavaiba szeretünk bele és nem abba, hogy milyen az arca, a hangja, az érintése. Nem kell ezt szégyellni. Az eredettörténet fontos, de nem indokolja semmi, hogy abból ki kelljen maradnia a társkereső alkalmazásnak.
