Rengetegszer hallottam már emberektől, hogy egyszerűen nincs idejük ismerkedni, nincs idejük párkapcsolatra, ezért halogatják… Főleg az egyedülálló szülők érezhetik úgy, akár hosszú éveken át, hogy nincs idejük erre, majd valamikor később kezdik el, de most kisebb gondjuk is nagyobb az ismerkedésnél, hagyják őket békén.
De ha azt mondjuk, hogy nincs időnk kapcsolatra, akkor élni sincs időnk. Már persze, ha számunkra az örök egyedüllét nem vágy, hanem kényszer kérdése. Úgy érezzük, hogy nincs időnk, vagy úgy hisszük, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy legyen rá időnk? Úgy érezzük, hogy egyszerűbb időhiányra hivatkozni, vagy valóban kizsigereljük magunkat, nincs segítségünk és még megkönnyebbülés is, ha nem kell az ismerkedés és a lehetséges kapcsolati konfliktusok nehézségeinek kitennünk magunkat?
Még az is lehet, hogy a magunkra, saját szórakozásunkra, kikapcsolódásunkra szánt időt lopott időként értelmezzük, és lelkifurdalást érzünk, ha szülőként magunkkal is foglalkozunk? Nem azért van ez így, mert a környezetünk hitette el velünk, hogy nincs jogunk a boldogságra, ha már voltunk olyan bénák vagy szerencsétlenek, hogy egyedül maradjunk?
Nyilván vannak nagyon nehéz élethelyzetek és magukra hagyott emberek, ezt nem tagadom. Sajnos ez létező jelenség. De a legtöbb egyedülálló szülő nincs ennyire vészes helyzetben, főleg, amikor már nagyobbak a gyerekei. Csak minél több idő telik el kapcsolat nélkül, annál nehezebb újrakezdeni… Annál jobban elszokunk attól, hogy legyen partnerünk, aki felnőttként kapcsolódik hozzánk, annál hajlamosabbak vagyunk arra, hogy szégyelljük a testünket, mert már olyan régen nem kerültünk intim viszonyba senkivel, és az idő senki számára nem halad visszafelé.
Az időfaktor persze nem csak úgy jelentkezik problémaként, hogy azt állítjuk: nincs időnk kapcsolatra, hanem a már kialakulóban lévő kapcsolaton belül is. Nagyon jellemző például, hogy a férfiak siettetik az első randit, mert azt hiszik, hogy akkor sikeresek, ha erre minél hamarabb sor kerül. Ha azonban már kialakult egy kapcsolat, akkor hajlamosak belekényelmesedni és nem találkozni olyan gyakran, illetve nem szánni annyi időt a kapcsolattartásra, mint ahogy az a nőnek kényelmes lenne. (Előfordul ez fordítva is, de nem ez a jellemző.)
Egy férfi, ha már befutott a nőnél és elmúlt az első időszak eufóriája, hamar napirendre tér a dolog felett, végre tud a munkájára koncentrálni, boldog, hogy nem kell a nőket hajkurásznia (amennyiben nem örökös szoknyavadász üzemmódban működik), de egy szerelmes nőnek ez elég nagy megzuhanás lehet, hiszen ahhoz szokott, hogy rajonganak érte és sorozatban kapja a bókokat meg kis üzeneteket… Mire a nő megoldja, hogy legyen elég ideje a kapcsolat ápolására, a férfi sokszor már ott tart, hogy fiókba tette a hódítást és minimálisan foglalkozik csak ezzel a kérdéssel.
Ha két, gyereket nevelő és nem együtt élő emberről van szó, akkor a két randi közötti kommunikáció, azok gyakorisága és minősége nagyon fontos, főleg, ha még mindenféle betegségek és váratlan események miatt egyes randikat is le kell mondani. Ha nem láthatjuk, nem érinthetjük egymást, legalább a távolból szánjunk időt egymásra, ne elégedjünk meg csupán pár semmitmondó üzenettel.
De fontos a kettesben töltött idő mennyisége is, illetve az, hogy ha a gyerekeket is összeeresztjük, akkor is szánjunk elég időt arra, hogy kettesben maradjunk, zavaró tényező nélkül. Ez megint csak nehezebben megoldható feladat, hiszen olyan gyakorlatias dolog egyikünk otthonában aludni és éjjel mismásolni valamit… Azzal az aggodalommal a háttérben, hogy bármikor felébredhet valamelyik gyerek… Ez még egy olyan kapcsolat esetén is ront az intimitáson, amelynek volt gyerekmentes felívelő szakasza. Hát még egy olyan esetében, amely ilyennel sosem rendelkezett!
Szülőként ne tekintsük a gyerekektől külön töltött időt lopott időnek: jár nekünk a magánélet, a zavartalan intimitás, a felhőtlen és felnőtt létezés öröme. Ne hagyjuk bebeszélni magunknak, hogy önzés, ha nem állunk 24 órában rendelkezésre.
