Nemrégiben egy barátnőm, aki már vagy 10 éve elvált, bejelentette, hogy nemsokára újra férjhez megy. Mégpedig nem is túl hosszú együtt járás után. A bejelentés nem csak azért lepett meg, mert pár hónapja még teljesen más volt a helyzet, hanem azért is, mert az első tapasztalata alapján nem gondoltam volna, hogy még egyszer belevág.

De valójában ez egyáltalán nem meglepő: az elváltak igen nagy hányada (akár 70%-a) köt új házasságot, és ezt 3-5 évvel a válása után. A férfiak ebben gyorsabbak, mint a nők. De persze minél fiatalabban vált el valaki, annál hajlamosabb új házasságot kötni, míg az idő múlásával az emberek egyre kevésbé tesznek így.

Ha valaki másodszor is nekivág, az azt jelenti, hogy nem a házasság intézményével volt baja, hanem a férjével/feleségével illetve a kapcsolat minőségével. Nem kérdőjelezi meg magát a házasságot, mint kapcsolati formát és szívesen választja újra. Olykor egy-egy válás utáni kapcsolatnak az vet véget, hogy az egyik fél nem hajlandó házasodni vagy nem hajlandó úgy összeköltözni, hogy előbb elintézzék a „papírokat” is. Főleg a nők ragaszkodnak a társadalmilag még mindig nagyon elfogadott hivatalos úthoz. Különben is menyivel elegánsabb bejelenteni, hogy eljegyeztek, mint hogy összeköltöztünk… Vagy csak: nagyon szeretjük egymást, sok időt töltünk együtt és boldogok vagyunk…

A második házasság egyfajta diadal akar lenni

Lám, mégiscsak alkalmas vagyok erre, nem velem volt a baj, mikor az előző kapcsolatom véget ért. De a házasság törvényi védelmet is jelent, sokszor anyagi vonzata is van, és ha valaki már olyan korban lép házasságra, amikor a gyerekei felnőttek és gondolnak örökségi kérdésekre, akkor ennek tisztázása is gondot jelenthet. Hiszen köthet valaki házasságot azért is, mert ezzel megoldódik a lakhatása. Mert valaki el fogja tartani. Mert a gyereke jobb körülmények közé kerül.

Mielőtt tehát eljutnánk addig, hogy másodszor is oltár vagy inkább anyakönyvvezető elé állunk, érdemes alaposan átgondolni, hogy mit is jelent számunkra a házasság, mit várunk tőle és miért ragaszkodunk hozzá. Valóban azért akarunk házasodni, mert annyira szeretjük egymást, vagy azért, mert… és akkor itt hosszú listák következhetnek, amelyeknek semmi köze a szerelemhez.

A neveltetésünk diktálja, hogy a kapcsolatunkat esküvő koronázza meg? Így érezzük magunkat igazán értékesnek? Meg akarjuk mutatni az exünknek, hogy túlvagyunk rajta és már mást szeretünk? Anyagi biztonságra vágyunk? Attól félünk, hogy ha nem köt össze minket hivatalos dokumentum, könnyebben véget érhet a kapcsolatunk? Hiszen egy házasságot felbontani sokkal nehezebb, mint egy sima együttjárást, amelyben az állam semmilyen szerepet nem kap.

A ceremóniára vágyunk, amelynek keretei között mi lehetünk a főszereplők? Azt akarjuk, hogy mindenki tudomást szerezzen a kapcsolati állapotunkról? A gyerekeinknek akarunk példát mutatni, hogy ne elégedjenek meg valamiféle „vadházassággal”?

Átgondoltuk és átbeszéltük a partnerünkkel, hogy mit rontottunk el az előző házasságunkban és mit akarunk ezúttal másképp csinálni? Egyáltalán van elképzelésünk arról, hogy milyen házasságra vágyunk és a párunk milyet képzel el? Vagy azt hisszük, hogy mindenkinek hasonló ideálkép lebeg a fejében és meg se kérdőjelezzük, hogy azonosak-e az elképzeléseink?

Ha nem nézünk szembe azzal, korábban mi siklott félre, akkor hajlamosak vagyunk elkövetni ugyanazokat a hibákat. Főleg, ha az új férjünk/feleségünk hasonló típus, mint az első kapcsolatunk főszereplője.

És van, aki igazából nem is szeretne házasodni, de a partnere ultimátummal áll elő: vagy házasság, vagy szakítás, Bármennyire is érthető, ha valaki enged ennek az érzelmi zsarolásnak, azért az is biztos, hogy ez nem jó fundamentum egy házasságnak.

Ha újra belevágunk, akkor ne kényszerből, félelemből, bizonyítási vágyból tegyük, hanem mert tényleg ezt akarjuk. Mindketten.