Itthon nem igazán ismert trend, de Skandináviában már a hetvenes években is volt, aki így csinálta: az ötlet lényege, hogy a szülők szétválásakor a gyerekek nem mozdulnak, hanem maradnak a közös otthonban, a szülők pedig váltják egymást. Ez persze akkor működőképes, ha elég jó a kettejük kapcsolata, illetve ha megosztott gyermekfelügyeletet vállalnak.

Milyen előnyökkel jár ez a megoldás?

Támogatói elsősorban azzal érvelnek, hogy a gyerekek számára így sokkal könnyebb az átmenet. Nem kell költözniük, iskolát váltaniuk, nem kell elhagyniuk a barátaikat, szomszédaikat. Nem terheli meg őket a kétlakiság, mint akkor, ha egyik héten apánál, másik héten anyánál vannak. Nincsenek a másik szülőnél hagyott tornacuccok, füzetek, könyvek.

A szülőknek sem kell nagyban elköltözniük, azon gondolkozniuk, hogy mi legyen a bútorokkal, hogyan osszák fel az ingóságokat. Továbbra is maradhatnak a megszokott környezetükben, már legalábbis akkor, amikor épp a gyerekekkel töltik az idejüket. Na de hol tanyáznak, amikor a másik szülő a soros?

Mikor először olvastam erről az ötletről, nekem az jutott eszembe, hogy mindkét szülő kivesz egy-egy lakást a közelben, ennek a három ingatlannak a fenntartása viszont eléggé megviselheti a család pénztárcáját. De a valóságban vannak, akik egyetlen lakást vesznek ki, hiszen egyszerre úgysem tartózkodnak majd az új albérletben, és ott is cserélnek. Ez ugyan anyagilag kedvezőbb, de lelkileg sokkal rosszabb, hiszen egyik ember se lesz otthon se a régi lakásban, se az új kégliben.

Ha még azt is hozzávesszük, hogy egyiküknek vagy mindkettejüknek lesz közben új kapcsolata, akkor hogy veszi ki magát, ha ugyanabban a lakásban bonyolítják a szerelmi életüket, csak más időpontban... Elviekben persze megoldható, de gondoljunk csak bele: könnyen előfordulhatnak olyan balesetek, hogy valaki elfelejt kidobni egy óvszert, vagy ott maradnak ruhadarabok, hajszálak, miegyéb.

Valójában ha a másiknak is van kulcsa, az is félő, hogy bármikor felugorhat valamiért, amit abban a lakásban hagyott.

De a gyerekek számára sem annyira csodálatos ez a megoldás, mint amilyennek első látásra tűnik. Olyanok, akik éltek ebben a rendszerben, arra emlékeznek például, hogy amíg a közös otthonban váltogatták egymást a szüleik, nem hitték el, hogy tényleg el fognak válni, tényleg vége a házasságuknak. Nem volt lezárva semmi, nem tudtak továbblépni. Se az apának, se az anyának nem volt otthona, ahol biztonságban érezték volna magukat. A régi otthon meg már nem működött úgy, mint azelőtt.

Vagyis a birdnesting inkább csak rövid, max pár hónapos átmeneti megoldásként működik jól, amíg a házaspár rendezi sorait, amíg befejeződik a tanév, vagy valami hasonló. Persze az más, ha az egyik szülő ott marad a gyerekekkel a régi házban (már ha ezt anyagilag megengedheti magának), de akkor a másiknak kell egy új otthon, amelynek ő az ura és ahol a gyerekek biztonságban érezhetik magukat.

Új partnert egyébként valószínűleg akkor is az a partner tud felszabadultabban hazavinni magával, aki nem a régi lakásban lakik: ha nem sokat változtatunk az otthonunkon szétköltözés után, az sok tekintetben zavaró lehet. Akár egy-egy kabát, esernyő, egy félretaposott papucs, az exre emlékeztető dekoráció... De míg az otthon maradó partner ezektől szívesen szabadulna, addig a gyerekek sokszor hevesen tiltakoznak az ellen, hogy bármi megváltozzon. Pedig új életet csak új alapokon lehet kezdeni.