Nem tudom, ki hogy van vele, de kifejezetten szeretek régi filmeket újranézni. A régi tág fogalom, lassan az is özönvíz előttinek tűnik, ami 5 éve készült, mert annyira más világot éltünk. De ebben az esetben egy tizenöt éves romkomról van szó, a Holiday-ről, amelyben olyan sztárok játszottak, mint Cameron Diaz, Kate Winslet és Jude Law.

Hogy ennek mi köze a mi főtémánkhoz, vagyis a szingli szülők társkereséséhez? Első blikkre semmi, hiszen az alaphelyzet az, hogy egy angol és egy amerikai nő nagy szerelmi csalódást követően egy nyaralós weboldalon egymásra talál és úgy dönt, hogy lakást cserél két hétre. Iris (Kate Winslet) a napsütötte Hollywood-ba megy, míg Amanda (Cameron Diaz) a ködös Albinonban köt ki, bár már néhány órával megérkezése után menne is vissza.

Mielőtt azonban elindulhatna a reptérre, beállít a szemtelenül jóképű Graham (Jude Law), akiről kiderül, hogy a ház tulajdonosának testvére és épp elég kapatos: fogalma se volt, hogy a nővére elutazott, és mivel a családi szokások szerint a házikóban szokta kialudni a részegségét, Amanda „kénytelen” vele tölteni az éjszakát.

Mivel mindketten abban a hitben ringatják magukat, hogy életükben először és utoljára látják egymást, beleugranak az egy éjszakás kalandba, ami Amandának már csak azért is nagyon jót tesz, mert meggyőződése, hogy pocsék szerető, katasztrófa az ágyban és érzelmileg is defektes. Meggyőződése szerint a kapcsolatai ezért is mennek tönkre, és a barátja is emiatt csalta meg.

Noha Cameron Diaznak kicsit nehéz elhinni, hogy önbizalomhiányban szenved, a jelenség azért sokaknak ismerős lehet: egy pocsék szakítás után már csak egofényezés céljából is könnyebben belemegyünk egy kalandba, főleg, ha biztosak lehetünk benne, hogy többé nem látjuk a partnert. Jude Law-ról persze azt is feltételezzük Amandával együtt, hogy elég nagy nőcsábász, legalább az ágyban talán nem vall kudarcot.

Az éjszaka valóban remekül sikerül, és persze a film logikája szerint Amanda nem utazik vissza olyan sietősen, inkább folytatja a kalandot az állítólagos playboy-jal, aki nyilván egyszerre több nővel is kavar, különben miért vonulna félre folyton telefonálni és titokban sustorogni, mikor együtt vannak? A lányt ez nem zavarja, hiszen semmilyen tervei nincsenek Grahammal.

Aztán egyszer csak kiderül, hogy azok a bizonyos nők, akikkel a férfi folyton cseveg, nem a szeretői, hanem a gyerekei. Özvegyemberről van ugyanis szó, aki felesége betegsége és halála után egyedül maradt két lányával. A lányok azonnal megkedvelik Amandát, aki persze nem tud nekik ellenállni, szívesen bekapcsolódik a játékaikba és hamarosan idilli környezetben örömködő idilli család látszatát keltik.

A kérdés persze az, vajon Graham miért nem szólt a lányairól, mikor megismerkedtek? Vagy mikor a második este újra összejöttek? De miért szólt volna? Ameddig csak laza, következmények nélküli kalandról van szó, mennyiben tartozik a partnerre a magánéletünk? Főleg, ha annak a hátterében egy olyan súlyos trauma áll, mint a szerelmünk elvesztése? Elég valószínű, hogy sokan tartanak a fiatal özvegyektől, nem tudják, mit is mondjanak nekik, és persze attól tartanak, hogy az elhunyttal úgyse vehetik fel a versenyt... Gondolom, az özvegyek se szeretik úton-útfélen hangoztatni, mi történt velük és hogyan.

Valahol tehát érthető, ha egy férfi nem azzal nyit, hogy nézd, van két kislányom és egyedül nevelem őket, kérsz egy kólát? Online ismerkedésnél ez persze másképp működik, ott az ilyen adatokat sokkal korábban tudjuk már, mint bármi mást, de amikor az életben botlunk véletlenül egymásba (még ha ez a találkozás online ismerkedés révén következett is be a két nő közötti házcsere révén), sok lényeges információ elő sem kerül, ha senki nem hozza külön szóba.

A film kétségkívül kiszámítható olyan értelemben, hogy tudjuk, a romkomok vége mindig egymásra találás, tehát senkit nem lep meg, hogy Amanda gond nélkül beilleszkedik Graham családjába és a végén úgy döntenek, hogy minden nehézség ellenére együtt maradnak... A való életben azért ez nem menne ilyen egyszerűen, még akkor sem, ha a nő nem lakna több ezer kilométerre a férfitól. De ennyi idő alatt nem lehet ilyen horderejű ügyekben döntést hozni, és a félárva gyerekek sem szokták tárt karokkal fogadni az új anyajelöltet.

Egy korai halála miatt valószínűleg idealizált nő helyébe lépni már önmagában is nagy kihívás, hát még kicsi (vagy akár nagyobb) gyerekek pótanyjává válni... Mindig a mostohákat szokták rossz színben feltüntetni, pedig biztos rengeteg nő szereti a férje korábbi házasságából származó gyerekeit és tesz meg értük mindent, amit csak lehet... Persze bőven lehetnek olyanok is, akik képtelenek jó kapcsolatot kialakítani velük, féltékenykednek, és ha az apjukkal közös gyerekük születik, azt minden tekintetben favorizálják. A film az ilyen kérdések felvetéséig el sem jut és elég sziruposan ér véget. De ha épp arról szeretnénk beszélni a gyerekeinkkel, hogy mit szólnának ahhoz, ha elkezdenénk ismerkedni, talán nem rossz kiindulás.