A magyar címadás ugyan szellemes, csakhogy létezik egy Elisabeth Gaskell regény és sorozat, amelynek ugyanezt a címet adták, úgyhogy könnyen össze lehet keverni a kettőt: amiről itt most szó lesz, az az 1998-as film, Susan Sarandon, Julia Roberts és Ed Harris főszereplésével.

Forrás: Port.hu

Mint minden családi film, ez is a maga korának és kultúrájának terméke, ma már biztos nem ugyanott lennének a hangsúlyok, mint a 90-es évek végén. Ez az a korszak, amikor még a gyerekeknek legfeljebb a tévézést lehetett megtiltani, nem volt mindenütt jelen a számítógép, hogy az okoseszközökről ne is beszéljünk, és az apáktól se feltétlen várták el, hogy vegyenek részt a gyereknevelésben.

Az alaphelyzet szerint a film férfiszereplőjét (Luke) a felesége (Jackie) kirúgta, mert sose volt jelen hatalmas, erdőszélen álló meseházikójukban, ahol ő, a szuperanya egyedül tartja kézben a többszáz négyzetmétert, gondoskodik az egyébként már iskolás gyerekekről és még arra is marad ideje, hogy lovagoljon a lányával, meg saját kézzel varrja meg a farsangi jelmezeket. (Amelyek Halloween-iek, de mindegy.)

A férj nem sokkal a kirúgás után talál magának egy húsz évvel fiatalabb, sikeres, modern nőt (Isabel), aki annyira szerelmes a pasiba, hogy hajlandó magára vállalni a pótanya szerepet, mikor a gyerekek (egy kisfiú és egy nagyobb lány) náluk vannak. Noha Isabel soha nem akart gyereket, és Luke ugyanúgy viselkedik vele is, mint a volt nejével: sosincs otthon, a fiatal nő ragaszkodik ahhoz, hogy nem kéri egy nevelőnő vagy babysitter segítségét, mikor magára marad a vele ellenséges kölykökkel, inkább mindent egyedül old meg. Mindezt annak ellenére teszi, hogy a férfi felajánlja, hogy felvesz valakit segíteni, és a nő karrierje kifejezetten megsínyli, ha neki kell rohangálnia a gyerekekért. (Konkrétan egy ponton kirúgják.)

Jackie mindaddig ellenséges és szemét a fiatalabb nővel (például megalázza, kidobja az általa készített uzsonnát, ellopja az ötletét, hogy ne Isabel, hanem ő mehessen el klassz programra a lányával), míg ki nem derül, hogy rákos. Ekkor lassanként rá kell ébrednie, hogy nem csupán osztoznia kell a gyerekek szeretetén és figyelmén, hanem valójában kénytelen lesz átadni a stafétabotot, mert ő már nem fogja látni, ahogy felnőnek.

Jackie a film végén megvallja, hogy attól fél: a gyerekei elfelejtik, Isabel meg attól, hogy soha nem fogja tudni pótolni az anyjukat, mert az „tökéletes” – ami persze messze nem igaz.

De miért olyan bosszantó a film egy csomó pillanatában?

Az egyik az apa, Luke figurája: ő szinte alig jelenik meg. Noha Isabel szerint nem tudna élni a gyerekei nélkül, nem nagyon látjuk, hogy foglalkozna velük, egyszer van ott egy sportversenyen, mikor a kisfiú balesetet szenved, az összes többi esetben a nők oldják meg a mindennapi problémákat. (Ennek ellenére Jackie egy pillanatban kijelenti, hogy mennyire jó apa…) Ő azzal, hogy talicskával tolja haza a pénzt, az elvált feleségének is, hiszen Jackie továbbra is a hatalmas családi házban lakik, amit htb-ként nem ő fizet, ki is vonja magát a mindennapi teendőkből.

Isabel viszont zokszó nélkül áldozza fel ígéretes divatfotós karrierjét, ami valójában egyáltalán nem logikus, hiszen megtehetné, hogy segítséget kér. Számomra nem tűnik elég plauzibilis magyarázatnak, hogy szerelmes, az ember akármilyen szerelmes, ha soha nem akart gyereket, nem fog mindent eldobni, csak, hogy a pasija / vőlegénye gyerekeinek kedvében járjon.

Ráadásul minek a megosztott felügyelet, ha az apjuk általában nincs otthon? A dolog pont úgy néz ki, mintha a férfi felvett volna egy második anyát, akit ugyanúgy cserbenhagy, mint az elsőt, csak ez a nő még nem ábrándult ki belőle, de előbb-utóbb biztos ez is megtörténik majd.

Olykor nem világos, a két nő a férfiért vagy a gyerekekért küzd: kezdetben Isabel inkább a férfinél akar azzal bevágódni, hogy ennyire beleveti magát a gyereknevelésbe, noha mintha senki nem kérte volna rá, aztán már annyira kötődik a gyerekekhez, hogy valóban a sajátjainak érzi őket.

A film üzenete meglehetősen világos: lehet, hogy úgy döntöttél, hogy nem lesz gyereked és a karrieredre koncentrálsz, ha szerelembe esel egy elvált férfivel, akkor minden előzetes elképzelésedet eldobod, mert a nő az csak legyen anya, még akkor is, ha nem szül. A kamasz kislány (Anna) azonban hogy fogja megtanulni ezt a leckét, ha az anyja tényleg minden hülye ötletét vigyázzállásban teljesíti (megvarr neki egy teljes jelmezt, majd miután a gyerek kijelenti, hogy bocs, de meggondoltam magam, akkor zokszó nélkül varr egy másikat is, mint valami rabszolga)?

A film felfogása szerint két gyerek felneveléséhez minimum az kell, hogy egy nő feláldozzon minden mást, de ebben az esetben két nő is feláldoz mindent… Pedig úgy is dönthetnének, hogy az életük nem teljes mértékben a gyerekek körül forog.

Szép a két nő kibékülése a film végén, de vajon képesek lettek volna rá akkor is, ha nincs a végzetes betegség? Ha kénytelenek még vagy másfél évtizedig egymás mellett létezni?