Ha elértünk odáig, hogy ez egyáltalán felmerül, akkor talán már rengeteg ismerkedésen, randizáson, fellelkesülésen és csalódáson vagyunk túl. Főleg, ha online forrásból teszünk szert ismeretségekre és nincs akkora szerencsénk, hogy véletlenül fussunk bele valakibe, aki rögtön nagyon tetszik.

Ha viszont már megégettük magunkat a randipiacon, láttuk, mennyiszer kell szembesülnünk azzal, hogy a dolgok egyáltalán nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, akkor valószínűleg kialakul bennünk egyfajta óvatosság (jó esetben): nagyon sok időnek kell ahhoz eltelnie, hogy egyáltalán mi magunk elhiggyük, egy kapcsolat elég stabil ahhoz, hogy kapcsolatnak nevezzük.

Ahhoz, hogy elég stabil legyen, minimum hat hónapnak el kell telnie, és ez tényleg a minimum. Nem mindegy, hogy az eltelt hat hónapban hogyan éreztük magunkat és mit tapasztaltunk. Sokféle olyan partner létezhet, aki a magunk számára megfelelő egy bizonyos szintig, de semmi szükség rá, hogy a gyerekeink is megismerjék. Akit nekik is bemutatunk, annak tényleg különlegesnek kell lennie.

Miben áll ez a különlegesség? Mit kérdezzünk magunktól, mielőtt meglépnénk ezt a dolgot?

1.       Akarja-e egyáltalán az új partner, hogy bemutassuk, vagy húzódozik és csak mi erőltetnénk? Ha ő maga nem lelkesedik ez iránt, akkor nem érett meg az idő erre, ne forszírozzuk. Könnyen lehet, hogy ez a lépés elijeszti, mert azt gondolja, összeköltözésben vagy házasságban gondolkodunk és neki ezek esze ágában sincsenek.
   
2.       Akarják-e a gyerekeink, hogy bemutassuk a partnerünket? Kíváncsiak rá, kérdezősködnek róla, vagy kifejezetten negatívak az új kapcsolat tekintetében és hallani sem akarnak arról, hogy képesek vagyunk az apjukon/ anyjukon kívül mással intim viszonyba kerülni?
   
   
3.       Érdeklődik-e a partner a gyerekeink, a családunk, a mindennapjaink iránt vagy ezek a témák hidegen hagyják? Ha nem érdeklődik, akkor nem gondolja igazán komolyan a kapcsolatot és végképp felesleges olyan ötlettel előállni, aminek megvalósítása mindenkinek kínos lenne.
   
   
4.       Ha neki vannak gyerekei, ő már bemutatta-e őket, illetve szóba került-e már, hogy ez a szándéka? Esetleg teljesen elzárkózik még a lehetőségétől is? Szívesen beszél a saját gyerekeiről, meg tudjuk tárgyalni a családi konfliktusainkat, tanácsokat adunk-e egymásnak?
   
   
5.       Elég jól ismerjük-e már ahhoz, hogy a gyerekeink közelébe engedjük? Stabil, megbízható személyiség? Hogy áll az alkohollal, erőszakos természetű-e, vagy teljesen normális, megértő, együttműködő?
   
   
6.       Hasonlóak-e a nevelési elveink, prioritásaink? Ha nem, akkor képes-e megérteni, hogy a saját gyerekeinket a saját elveink szerint akarjuk nevelni és ebbe elég korlátozottan szólhat bele? Vagy kioktat arról, hogyan is kéne viselkednünk?
   
   
7.       Olyan emberről van-e szó, aki ért a gyerekek nyelvén, aki megnyerő és jól kommunikál, vagy épp ellenkezőleg, csak feszeng és zavarba jön?
   
   
8.       Biztosan túl vagyunk-e már annyira az exünkön, hogy képesek vagyunk új elköteleződésre? Vagy esetleg az új partnert arra akarjuk használni, hogy villogjunk az exünknek (mert a gyerekek majd elmesélik, milyen gyorsan felszedtünk valakit)? Senkivel szemben nem fair, ha az exünk bosszantására vagy visszacsábítása céljából adunk elő egy műsort, amelynek lényege, hogy én már szereztünk is új jelöltet.

Ha mindent végiggondoltunk és úgy döntöttünk, hogy megejtjük a bemutatást, akkor sem kötelező rögtön partneri minőségben bemutatnunk, megejthejtük ezt úgy is, hogy rendezünk egy bulit, kirándulást, pikniket és oda többek között őt is meghívjuk, hogy oldottabb környezetben, tét nélkül találkozhasson a gyerekeinkkel és a barátainkkal. Ha ilyen helyzetben ismerkednek meg, akkor kialakulhat köztük szimpátia vagy éppen kiderülhet, hogy idegesítik egymást és nem is érdemes messzebb menni. Mindenképpen kevésbé feszült egy ilyen alkalom, de attól még nagyon jól megfigyelhetjük, ki mire hogyan reagál.