Mostanság mintha mindenhonnan a dráma ömlene: családi, párkapcsolati drámák, sőt, tragédiák tartják lázban a közvéleményt. Nem biztos, hogy a kapcsolatok nagy része tényleg ennyire konfliktusokkal terhelt, de ahol béke és nyugalom van, ahol nincs veszekedés, perlekedés, erőszak, ott nincs miről írni...

Vagyis a sajtó kifejezetten a drámai, tragikus, vagy éppen tragikomikus példákat kapja fel és elemzi folyamatosan... Ezzel az a nagy baj, hogy talán kezdjük úgy érezni: ahol nincs ajtócsapkodás, forrongás, látványos szakítás és kibékülés, ott szerelem és szenvedély sincs. Ami persze hatalmas hazugság.

Azok, akik már túl vannak legalább egy váláson, valószínűleg épp elég drámát éltek át ahhoz, hogy ne kifejezetten ezt keressék. De hogyan alakíthatjuk úgy az életünket, hogy az új kapcsolatunk ne növelje, hanem csökkentse a feszültséget az életünkben, illetve az a feszkó, ami mégis beáramlik, pozitív töltetű legyen? Hogyan teremthetünk nyugodtabb környezetet a gyerekeink számára, hogyan választhatunk olyan partnert, aki nem elvesz, hanem hozzátesz az életünkhöz?

Noha sokan azt gondolják, hogy egy már létező kapcsolaton is sokat lehet javítani, ebben én nem igazán hiszek.

Egyrészt nehéz azzal szembenézni, hogy egy emberen tudunk csak változtatni: saját magunkon, másrészt tudnunk kell, hogy a környezetünk általában egyáltalán nem örül annak, ha komolyan változunk, mivel ez őket is arra kényszeríti, hogy másképp reagáljanak, és nem egyszer érezhetik úgy, hogy kifut a lábuk alól a talaj.

Ha tehát már ott tartunk, hogy lezártunk egy konfliktusos kapcsolatot, az elsődleges feladat az lesz, hogy olyan partnert válasszunk, akivel nem a régi játszmákat ismételjük majd újra, hanem azokból kilépve, más alapokra helyezhetjük az életünket.

Vagyis a drámamentes kapcsolat kialakítása az önismeretnél kezdődik. Milyen drámák jellemezték korábbi kapcsolataimat? Milyen csomagot hozok gyerekkoromból? Milyen megoldatlan konfliktusokat cipelek magammal? Milyen stratégiát alkalmazok, ha összetűzésbe kerülök otthon, akár a gyerekemmel?

Ha megspórolom az önfejlesztést, akkor menthetetlenül újra olyan játszmákat fogok keresni, amilyeneket már eddig is „szívesen” játszottam... Bár valahol érzem, hogy megmérgeznek és ki kéne lépnem belőlük, ez külső segítség nélkül általában nem sikerül.

A drámamentesség egyik alapelve, hogy elengedem a hiedelmet, miszerint az igazi szerelem olyan, mint a hullámvasút és csak az keltheti fel az érdeklődésemet, aki iránt heves vonzalmat érzek. Mivel pont azok iránt rajongunk általában, akik imádnak manipulálni és rátapintanak a gyengeségeinkre. Attól, hogy annyira odavagyunk értük, kiszolgáltatottá válunk és hamarosan mindent megtennénk a kedvükért, csak el ne hagyjanak. Mikor felismerjük magunkban ezt a mintát, biztosak lehetünk abban, hogy nem drámamentes kapcsolatra szavaztunk.

Békés, kiegyensúlyozott kapcsolatot békés és kiegyensúlyozott emberrel lehet kialakítani. Mondhatnánk úgy is: olyanokkal, akik nem eszkalálják, hanem hűtik a konfliktushelyzetet. Ha baj van, nem vádaskodni kezdenek, hanem a megoldást keresik. Ha rosszul érezzük magunkat, nem vágják a fejünkhöz, hogy nem is érezhetünk ilyesmit, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak, hanem igyekeznek segíteni, ránk hangolódni, empatikusan viselkedni. De ehhez ketten kellenek: ha mi magunk vagyunk a dráma fő forrása, akkor ne reméljük, hogy feszültségmentes kapcsolatot találunk. Ahhoz először nekünk kell megváltoznunk.

Már az első randik alapján is látható, hogy valaki inkább keresi a drámát, vagy a békesség felé tendál. Hogy beszél a volt partnereiről, hogyan viselkedik egy étteremben, kávézóban, miként reagál, ha kellemetlen, váratlan esemény húzza keresztül a terveit... A negatívumokat látja, bűnöst keres, szitkozódik, kikel magából, vagy képes meglátni a helyzet pozitív oldalát, humorral áthidalni a problémát...

Lehet, hogy a drámázó partner izgalmasabbnak tűnik, és lehengerlő a magabiztossága, de ez a magabiztosság csak álca... Aki mindig mást hibáztat és akinek semmi nem jó, az alapvetően gyenge, félénk, bizonytalan: fogalma sincs, hogyan oldhatná meg a helyzetet, inkább másra hárítja a felelősséget.

Tény, hogy bizonyos tudatmódosító szerek használata is intő jel lehet, illetve bármi, ami mániára utal... Ha valaki nagyon élesen fogalmaz, mindenről határozott véleménye van, ugyanakkor nem hajlandó másokat meghallgatni, nem valószínű, hogy képes lesz odafigyelni ránk, hogy egyáltalán érdekelni fogja, mit gondolunk. 

Persze az is gyakori probléma, hogy nem hisszük el: vagyunk olyan értékesek, hogy jól bánjanak velünk, számít, mit gondolunk és megérdemeljük a szeretetet. Vagyis a drámamentesség mindig bennünk kezdődik, nem várhatjuk külső forrásból.