Szülőnek lenni egyáltalán nem sétagalopp és nem is való mindenkinek. Persze a legtöbb ember olyan értelemben alkalmas rá, hogy ha már helyzet van, el tudja látni a szülői feladatokat, de ettől még nem biztos, hogy úgy érzi: neki való ez a szerep és jól csinálja. Ha azonban valaki nyíltan bevallja, hogy neki ez nem fekszik és tulajdonképpen nem is vállalkozott volna rá, ha előre tudja, mit jelent, sokan nekiesnek és darabokra szedik.

Maga a tény, hogy nem szeretünk szülők lenni, vagy a szülő-gyerek viszonylat egy bizonyos szakaszát nem szeretjük, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne szeretnénk a gyerekeinket. Ez két teljesen különböző dolog. Azt sem jelenti, hogy ne lennénk hálásak azért, hogy léteznek és ne tennénk meg mindent értük. Persze, vannak, akik tényleg nem szeretik a gyerekeiket és bántják is őket, sőt, a fejükhöz vágják, hogy bárcsak ne léteznének... De ez megint egy teljesen más kategória.

Azt hiszem, minden szülő számára van olyan korszak, amelyet jobban szeret és van olyan, amitől idegenkedik. Van olyan nő, aki a szoptatós, gyerekcipelős, 24 órában igénykiszolgálós korszakot nagyon nem bírja, de nagyszerűen menedzseli kamasz gyerekeit. Van, aki meg babázni szeret elsősorban és később nem tud mit kezdeni a gyerekeivel. Merthogy nincs még egy olyan fontos kapcsolat az életünkben, amelyet annyi átalakulás jellemezne, mint épp ezt. Nem csoda, ha nem minden fázisban működünk jól és nehezen vesszük az akadályokat. Az sem baj, ha ezt bevalljuk. De jól nézzük meg, kinek panaszkodunk. (És persze, hogy milyen stílusban tesszük ezt.)

Egy olyan ismerkedős helyzetben, ahol mindkét félnek van gyereke, ez a téma extrém érzékeny lesz. Főleg, ha a felek házasságot, együttélést, valami nagyon szorosra font kapcsolatot terveznek. Vagyis olyat, amelyben nagyon is számít, hogy a partner hogyan áll a gyerekneveléshez. Szereti-e csinálni, jól csinálja-e, megbízható-e, hasonlóan gondolkodik fontos nevelési kérdésekről, mint mi magunk?

Egy lazább kapcsolati helyzetben nem olyan fontos, ki hogy áll a gyerekneveléshez: ha nem tervezzük, hogy a családjainkat is összehozzuk, ha csak kettőnkről fog szólni a dolog, akkor az egésznek nincs akkora tétje. Persze ember tervez, Isten végez: sose lehet tudni, mikor jutunk mégiscsak olyan fázisba, amelyben már a családunkat is bemutatjuk új partnerünknek.

Vagyis jól gondoljuk meg, mit mondunk a saját nevelési elveinkről, a neveléssel kapcsolatos érzéseinkről. Mikor és kivel osztunk meg olyan gondolatokat, amelyek nem arról szólnak, hogy jaj, de imádjuk a gyerekeinkkel töltött idő minden pillanatát. Aki ilyesmit nyilatkozik, az egyébként vagy fényezi magát, vagy nagyon kevés időt tölt velük. Tipikusan sokat dolgozó, ill. elvált apák tudnak ezzel villogni. Keveset vannak a gyerekekkel, tehát a mindennapok apró-cseprő bosszúságaiból szépen ki is maradnak.

Nyilván nők között is van, aki ún. ősanya üzemmódban csakis lelkesedve tud beszélni az ő drágaságairól. Ha bárki azzal jönne, hogy azért nem olyan tökéletes egyik szülő-gyerek viszony sem, visszakézből cáfol és kijelenti, hogy az illető nem elég jó szülő, mert bezzeg neki minden úgy megy, mint a karikacsapás. A gyerekei kitűnő tanulók, sportolnak, segítenek a házimunkában, mindig udvariasak és teljesen önállóak. Természetesen rengeteg a barátjuk, folyton meghívják őket mindenhová és anyának lenni csodálatos.

Lehet, bennem van a hiba, de nem hiszek az ilyen idillben. Többre értékelem, ha valaki viszi a balhét és elismeri, hogy bizony, ő is hoz rossz döntéseket, olykor következetlen, a gyerekei messze állnak a tökéletestől és néha kedve lenne kirohanni a világból, mert annyira felbosszantják.

Egy őszinte, esendő, nem szuper szülővel sokkal kellemesebben lehet beszélgetni és vele sokkal hamarabb megtaláljuk a közös hangot, szóval nem is érdemes megjátszani a tökéletes anyát/apát. Ez igazából nem vonz senkit, maximum arra sarkall egyeseket, hogy bebizonyítsák, ők még klasszabb szülők és az ő gyerekeik még zseniálisabbak. A többieket frusztrálni fogja a túltolt dicsekvés és letaglózónak tartják majd, hogy a gyerekeik mennyire elmaradnak a tökéletestől.

Egy ennyire érzékeny téma egyébként arra kiválóan alkalmas, hogy már idejekorán kiszűrje azokat, akik inkább villogni és ítélkezni szeretnek, nem a megértés és az együttműködés irányába mozdulnak el.

Mindezzel együtt persze az sem jó, ha valaki állandóan panaszkodik arra, milyen nehéz a gyerekeivel és mennyire szenved a szülői feladatoktól. Még ha így is van, ne csináljunk ebből elsődleges témát. Egyrészt teljesen inkompetensnek fogunk látszani, másrészt kellemetlen helyzetbe hozzuk a partnert, aki vagy segíteni szeretne (de valószínűleg nem tud), vagy azonnal menekülőre fogja, mert épp elég baja van neki is.

Ne a párkeresés keretein belül próbáljuk megoldani szülő-gyerek konfliktusainkat és ne azért keressünk partnert, hogy apja/anyja helyett apja/anyja legyen nehezen kezelhető gyerekeinknek.