Minden ismerkedésnek megvan a maga sajátos dinamikája. Attól függően, hogy hagyományos módon, véletlenszerűen, személyesen kerülünk közel valakihez, vagy online futunk össze, a közeledés először felszínes dolgokon múlik: a kinézeten, nem túl fontos ízlésbeli egyezéseken, azon, hogy ki hol lakik, milyen a társadalmi helyzete, és így tovább. Olykor az egyik fajta információból jóval többet tudunk meg első körben, mint a másikból, de nagyon mélyre még biztosan nem megyünk.

Ezekből a kezdeti mozaikdarabkákból alkotunk magunknak egy fantáziaképet a másik emberről, és akkor folytatjuk a kapcsolatot, ha ez a kép tetszetős, ha valami megragadott benne. Olykor fogalmunk sincs, miért vonz valaki, igazából csak felszínes dolgokat tudunk mondani, de már ilyenkor is a mélyben rejlő jellemvonások hatnak ránk, csak nem tudunk róluk.

De a kezdeti fázis a könnyedség, a pozitív érzések, a flört és a nevetés fázisa, nem kell és nem is tanácsos azonnal lelkünk legmélyebb bugyraiban elmerülni. Persze, ha sokáig levelezünk az első találkozás előtt, akkor erre óhatatlanul sor kerül, de ha viszonylag hamar randizunk pár levélváltás vagy némi csetelés után, akkor az első alkalom még nem a mélyebb beszélgetés ideje kell, hogy legyen.

Ha valaki rögtön az első, tapogatózó randin ráönti a partnerre az összes lelki problémáját, az ugyanis nagyon kontraproduktív lehet. Egyesek azért teszik ezt, mert képtelenek lazítani, mások szeretnék lerövidíteni az ismerkedést és azonnal kideríteni, hogy a lelki társukra találtak-e vagy olyasvalakire, aki úgyse érti meg őket… Illetve gondolhatják úgy, hogy hamarabb kerülnek közel a másikhoz és elvárják, hogy ő is nyíljon meg, mesélje el a legintimebb titkait is…

De sokan egyfajta terápiaként használják a randizást: nincs kivel megbeszélniük a problémáikat, így az ismerkedéseken keresztül próbálják kiadni magukból mindazt, amit mások nem hallgatnak meg. És messze nem csak nők tesznek így: elég sok férfival találkoztam már, aki kapva kapott azon, hogy jó hallgatóság vagyok és nyitottan állok az emberekhez, így az ismerkedés során inkább pszichológusnak tűntem, mint bármi másnak…

Ha tényleg csak az a cél, hogy elmeséljük a traumáinkat (amitől megoldást persze nem találunk, de a dolgok elmondása is megkönnyebbülést adhat), akkor persze választhatjuk ezt a módszert, de ha tartós romantikus partnert keresünk, akkor ne ezzel kezdjük. Egyrészt túlságosan megterhelő mind nekünk, mind a másiknak, másrészt ijesztő lehet. Mielőtt még megmutatnánk, mennyire jól működünk a traumáink ellenére is, mennyire életrevalóak és szórakoztatóak vagyunk, rögtön a legsötétebb bugyrok feltárása kicsit sem okos húzás a részünkről.

Mindenki azt reméli, hogy egy új kapcsolat őt felemeli, könnyebbé teszi az életét, csupa jót hoz, nem pedig azt, hogy a saját traumái, problémái, gyerekkora óta hurcolt sérelmei, a házasságából örökölt nehézségei mellé még egy adagot kap, hogy most már azzal is meg kelljen küzdnie, ami a partnerét kínozza. Persze tudjuk, hogy ez úgyis megkerülhetetlen, hogy senkinek nem volt fenékig tejfel az addigi élete, de szükségünk van egy kis könnyedségre, szórakozásra, vidámságra is.

Ez nem a másik ember becsapása, úgyis épp elég hamar sor kerül arra is, hogy kiderüljön, milyen speciális nehézségekkel küzdünk mi, a gyerekeink, a szüleink, mit örököltünk az előző házasságunkból, milyen az exünk: erre mind-mind elég akkor sort keríteni, amikor már komolyabban érdeklődünk egymás iránt, kialakult egy érzelmi kötődés, amit mélyíteni szeretnénk. A kezdeti zsongáshoz azonban nem kell, hogy ennyi mindent ráöntsünk a másikra.

Már csak azért is nagyon fárasztó lehet az ismerkedés első szakaszában ezekkel foglalkozni, mert sokkal könnyebben elijesztjük a partnereket és így nagyon sokszor kell fájó élményekről mesélnünk, utána számunkra közömbös emberek fogják őrizgetni a titkainkat, vagy éppen tovább mesélni, hiszen nekik nem jelentünk semmit…

Tartogassuk a mély beszélgetéseket későbbre, és akkor se borítsuk rá a másikra egyszerre az egészet, illetve álljunk készen arra, amit ő szeretne mesélni.