Ne áltassuk magunkat, a társkeresésben mindig akadnak hullámvölgyek. Vannak olyan pillanatok, napok, hetek, sőt, hónapok is, amelyekben teljesen kilátástalannak tűnik minden. Lehet, hogy még mi sem tudjuk, mit keresünk, lehet, hogy tudjuk, de pont azt nem találjuk...
Nem egy barátom, ismerősöm próbál társat keresni, így elég közelről látom, olykor milyen csalódottak és fásultak tudnak lenni. Olykor érzelmi hullámvasúton ülnek, máskor meg belépnek egy száraz fázisba, amelyből nehéz őket kimozdítani. Most, az utóbbi hónapokban különösen sokan vándoroltak a sivatagban ami az érzelmi igényeiket és a szexuális vágyaikat illeti.
Van, aki ugyan biztosan vágyik partnerre, de úgy érzi, vagy érzelmileg, vagy fizikailag nincs felkészülve arra, hogy komolyan keressen. Vagy komoly társat keressen. Az érzelmi felkészülés alatt érthetünk olyasmit is, hogy az illető túlidegeskedi a folyamatot és már attól pánikot kap, ha belegondol, hogy valakivel randiznia kellene, de úgy is, hogy a tét nélküli randizás megy, csak mélyebb érzelmeket nem akar átélni.
Mit értek fizikai felkészültség alatt? Például, ha valaki annyira régen bújt ágyba új partnerrel vagy egyáltalán bárkivel, hogy úgy érzi, teljesen aszexuálissá vált, illetve nem fog tudni teljesíteni. Másrészről sokan gondolják úgy, hogy előbb formába kéne hozniuk magukat és csak utána elindulni az ismerkedés felé.
Ha úgy érezzük, hogy vagy egyik vagy másik fronton nem jutunk egyről a kettőre, akkor az komolyan visszavethet minket. Főleg akkor ragadhatunk bele egy ilyen szituációba, ha egyedül, mindenféle baráti és/vagy szakmai segítség nélkül próbálunk változni. Ha pedig már jó ideje nem sikerül előrelépést elérnünk, akkor meggyőzzük magunkat, hogy nincs is értelme, mi már nem kellünk senkinek, úgyse vagyunk már kívánatosak, jobb lesz, ha örökre kimaradunk a körforgásból és a partvonalról fogjuk szemlélni az egészet.
Különösen jó kifogás kínálkozik a gyerekesek esetében, akik hol arra hivatkozhatnak, hogy a gyerekek még kicsik és most rájuk kell koncentrálni, hol arra, hogy most már kamaszodnak és hogy venné ki magát, ha párhuzamosan randiznánk velük? Milyen ciki, nem? A gyerek is megszólhat: minek csípjük ki magunkat, meg egyáltalán, miért nem volt elég a romantikából az apjukkal/anyjukkal?
Pedig nagyon nem jó ötlet a gyerekekre kenni a dolgot, főleg az katasztrofális, ha még a tudtukra is adjuk, hogy miattuk áldozzuk fel a párkeresési vágyainkat, miattuk válunk szinte nem nélkülivé. Ne tegyük: egyrészt ragadós lehet a példánk, másrészt olyan terhet rakunk rájuk, amilyet soha nem szabadna. Ne mondjuk le a boldogságkeresésről a gyerekeink kedvéért, ugyanis ebből se nekik nem lesz semmi hasznuk, se nekünk.
Vannak, akik a randizásról ugyan nem mondanak le, de a gyerekeik előtt titkolják, vagy, mert szégyellik, vagy, mert nem akarják, hogy az exük így szerezzen róla tudomást. Biztos rengetegen vannak olyanok is, akik hiába költöztek már külön, vannak válófélben vagy váltak el, még mindig lelkifurdalást éreznek, ha más férfira / nőre néznek. (Bár ez inkább a nőkre jellemző.)
Ismét mások a kötöttségektől végre megszabadulva elhatározzák, hogy mostantól csak a kalandoknak fognak élni, de ezt még nehezebb bevallani a gyerekek előtt, szóval itt még nagyobb lehet a titkolózás. (Persze nem mondom, hogy bármiről is kötelező lenne otthon beszámolnunk, jogunk van a titkainkhoz.) De azért az elég skizofrén érzés lehet, hogy miközben a gyerekeinket, főleg a lányainkat óvjuk a promiszkuitástól, mi magunk pont ezt gyakoroljuk.
A kalandozás persze lehet átmeneti időszak, amelyre azért van szükségünk, hogy végre, sok-sok év böjtölés után kitombolhassuk magunkat, de bele is lehet fáradni, ki is lehet tőle égni. Eljöhet a pillanat, mikor azt érezzük, hogy képtelenek vagyunk még egy randira... Vagyis a körforgás kezdődhet elölről. Vagy a kalandozás során botolhatunk bele egy nagy szerelembe, amely viszonzatlan marad és amely fejbe kólint: mégis többre vágyunk. Ebből magunkhoz térve meg kezdhetünk minden elölről.
