Többektől is hallottam, hogy szenvednek a házasságukban, de elválni mégsem akarnak, mert rettegnek az egyedülléttől. Az üres lakástól, amelybe rossz hazamenni. Mert nem vár senki. Ha egyszer eljutsz oda, hogy nem vár senki, mi lesz veled? Honnan fogod tudni, hogy ki vagy és lehet-e téged szeretni?

Ha azonban valaki már ott tart, hogy hazamenni ugyan nem szeretne az üres lakásba, de ha hazamegy a férjével/feleségével közös lakásba, alig várja, hogy újra elindulhasson, mert olyan elviselhetetlen a hangulat, akkor miért fél annyira attól, hogy majd nem lesz kihez szólnia? Tulajdonképpen már most sincs. Ha mégis szólnak egymáshoz, az rosszabb, mint amikor még csendben voltak.

Annak, aki még sosem volt egyedül, mert a szülői házból egyenest beleugrott a házasságba, biztos, hogy nem egyszerű az új kezdet, de megéri. Még akkor is, ha nehéz hozzászokni az egyedülléthez. Persze sok elvált nincs is igazán egyedül, mert vagy a gyerekeivel lakik, vagy bizonyos időközönként meglátogatják a gyerekei...

A szingliségnek persze nem csak a magány az egyetlen ijesztő oldala: aki páratlan maradt, az sokszor elkezd kételkedni magában. A társadalom szemében a válás maga a kudarc: az sokkal kevésbé számít bukásnak, ha egy borzasztó házasságban ragadtál, amennyiben nincs benne testi erőszak. Ha elválsz, sajnálkoznak és csóválják a fejüket. (Bár én egyszer kaptam irigykedő reakciót egy nőtársamtól.) És egy idő elteltével elkezdenek kérdezgetni a randizásról. Na, összejött már valaki?

Na igen, a randizás ijesztő lehet. Szinte elvárás, hogy belevágj, mert mindenki akar társat, hát nem? Persze mindenki azért nem, és főleg nem bármi áron, de nehéz megállni, hogy ne kezdjünk tippeket osztogatni annak, aki olyan szerencsétlenül magányosnak tűnik. Összehozzuk valakivel? Melyik szintén szingli ismerősünk felelne meg neki? Hogy szervezzük meg a találkát? Én is hónapokig dédelgettem egy tervet, hogy fogok összehozni két szingli elváltat, több házibulit is rendeztem, hogy végre találkozzanak, de a nő sosem jött el...

Persze sok elvált feltalálja magát, és rájön, hogy nem is olyan ijesztő az egyedüllét, vagy sikerül olyan konstrukciót kialakítania, amelyben nem kell magányosan laknia akkor sem, ha romantikus partnere éppen nincs is. Mások ráébrednek, hogy tulajdonképpen nem hiányzik nekik olyan társ, akivel együtt is lehetne élni, maradnak inkább a saját birodalmunkban.

De az, hogy az ember egy házasságból kiszakadva megtalálja a maga útját, nem egyszerű. Sokan menekülnek előre, mint az egyik férfi rokonom, aki azzal a lendülettel vetette bele magát egy kétgyermekes asszony karjaiba, ahogy elvált az előző feleségétől. Nem számított, hogy alig ismeri és annak se volt jelentősége, hogy a házasságában fogolynak érezte magát: újra magára zárta a cellaajtót... Úgy tűnik, egyesek mindent elviselnek inkább, mint akár az átmeneti önálló létezést.

Pedig minden felnőttnek jót tenni egy hosszabb-rövidebb időszak, amelyben végre tisztába jöhetne saját magával: a saját elképzeléseivel és igényeivel. Ha valaki mindig párkapcsolatban él, akkor talán sose gondolkodik el azon, hogy ő mit szeretne az élettől. Mert mindig ketten vannak, és sok pár esetében csak az egyik mer ilyesmiről gondolkodni.

Igen, a szingli lét lehet ijesztő válás után, főleg a férfiak számára, de jobban járunk, ha kihasználjuk a lehetőséget, amely két kapcsolat között megadatik. Ilyenkor tanulhatjuk meg mindazt önmagunkról és a bennünket körülvevő új világról, amire máskor se időnk, se energiánk.