Sokszor írtam már arról, mennyire nem tartom jónak, ha a gyerekek hamar tudomást szereznek egy új partnerről: még abban a fázisban, amikor egyáltalán nem biztos, hogy a kapcsolat tartós lesz. És mikor lehetünk ebben biztosak? Akár egy-két év együtt járás után is érhet minket olyan váratlan meglepetés, hogy a partner mégsem akar együtt maradni velünk, vagy mi döntünk úgy, hogy nem szeretnénk folytatni. Mindezzel nincs is különösebb probléma, na de ha valamelyikünk gyerekei is elkezdtek kötődni az illetőhöz, akkor velük szemben nem fair, ha minden további nélkül megszakad a kapcsolat.
Pedig a legtöbbször éppen ez történik: ha a partnerünk nem a gyerekünk apja vagy anyja, hanem már egy későbbi kapcsolat része és mi szakítunk vele, akkor azt hisszük, hogy a gyerekünknek is le kellene mondania az illetőről, hiszen nem fűzi hozzá vérségi kapcsolat és mi őt már a hátunk közepére se kívánjuk. De ha az illető meglehetősen jó viszonyban volt a gyerekkel és szívesen fenntartaná ezt a viszonyt, hiszen köztük nincs konfliktus, akkor miért is kellene elvárnunk bármelyiküktől, hogy lemondjon egy értékes kapcsolatról? Csak, mert nekünk kényelmetlen?
Voltam már hasonló helyzetben, mikor hirtelen szakítás vetett véget nem csak a saját kapcsolatomnak, hanem ezzel együtt annak is, ami a gyerekeimet az illető férfihez fűzte, mivel ő képtelen lett volna úgy találkozni a srácokkal, hogy engem utál. Annyira még kicsik voltak, hogy nélkülem ne lehessen velük kapcsolatot tartani, de szerintem akkor se maradt volna meg a barátság, ha ez nincs így. És sokak szerint ez természetes is, mert az ilyen, nem vérségi kötelékek nem olyan erősek, hogy érdemes lenne őket fenntartani, ha a felnőttek már nem jönnek ki egymással.
Szerintem ebben a többségnek nincs igaza. Minden kapcsolat önmagában értékes és nem egy másik viszonyuláshoz képest. Ha valaki a partnere gyerekeit megszerette és fordítva, akkor miért kellene a szerelmi kapcsolatán túl minden más kötődésről is lemondania? Miért legyen nagyobb a veszteség, mint amennyi feltétlenül szükséges?
Persze a kérdés rendkívül kényes, hiszen szakításkor sokszor vágunk egymás fejéhez olyasmit, amire később nem leszünk büszkék, és amíg haragszunk, addig ezeket a dehonesztáló dolgokat a gyerekeink előtt is ismételgetjük, így a gyerekek ilyenkor két tűz közé kerülnek. Nem elég, hogy a vér szerinti szülőjükkel is konfliktusok vannak, még egyéb partnerek is beszállhatnak a zavarkeltésbe. Mivel a szakítási etikettünk nem valami fejlett és ritka, hogy két ember képes békében megválni egymástól, valóban nem egyszerű feladat fenntartani egy kapcsolatot, amely eleve egy harmadik személy miatt jött létre. Nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Viszont természetesen nem is várhatjuk el, hogy bármelyik fél ezt igényelje vagy magára kényszerítse.
A legjobb, amit tehetünk, hogy a gyerekekre és a volt partnerre hagyjuk: hadd beszéljék meg, mit szeretnének. Ha olyan bensőséges a kapcsolatuk, hogy mindketten (mindhárman, stb.) meg szeretnék tartani ezt a kötődést, akkor egyszerűen csak támogassuk őket ebben, ne sértődjünk meg, nem féltékenykedjünk és ne próbáljuk akadályozni az egészet. A legjobb, ha képesek vagyunk leválasztani az illető velünk szembeni viselkedését arról, ahogy a gyerekeinkkel viselkedik. Lehet, hogy bennünket megbántott, de őket nem. Ne várjuk el a gyerekektől, hogy feltétlen a mi pártunkat fogják egy vitában. Vagy hogy lojalitásból nekünk adjon igazat, még ha nem is olyan egyértelmű, hogy kinek van igaza.
Több gyerek esetén a mélyebb kötődés érintheti csak az egyiket: arra is legyen mód, hogy csak az egyik testvér tartja fenn ezt a kapcsolatot, a másik nem. Persze nem egyszerű ez sem, mert az a testvér, aki kevésbé kötődik, így sok programból kimaradhat, ha az exünk a másik gyereket elviszi ide-oda. És még a gyerekek apja/ anyja is problémázhat egy sort azon, hogy miért egy random exünk viszi ide-oda a gyerekünket.
Ha azonban mindig csak a felnőttek kényelmét tekintjük, akkor nem foglalkozunk a gyerekeink érzelmeivel. Legyen az a prioritás, hogy ők ne szenvedjenek még több veszteséget, mint amennyi feltétlenül szükséges. Egy-egy szakítás ne jelentse feltétlenül, hogy valaki kiradírozódik az életünkből, mintha sose létezett volna. Ez már önmagában nagyon rossz mintákat ad az ő saját későbbi párkapcsolataikat tekintve.
