Ha megkérdeznének bennünket, vajon mi a fontosabb számunkra, a saját vagy a családunk boldogsága, vajon mit válaszolnánk? Lenne-e bárkinek bátorsága azt mondani, hogy a sajátja? És vajon mennyire reális ezt a két dolgot szembeállítani egymással? Mit értünk egyéni és mit családi boldogság alatt?
2021-ben az nyert megállapítást, hogy akármilyen országban is teszik fel ezt a kérdést egy felmérés keretein belül, a család minden esetben győztesként kerül ki az egészből. A 2021-es kutatás készítői (Kuba Krys és a Lengyel Tudományos Akadémia munkatársai) első körben négy, teljesen különböző kulturális hátterű ország diákjait kérdezték: Kanada, Lengyelország, Kolumbia és Japán vett részt a felmérésben. Bár Kanada a leginkább egyénközpontú, még ott is azt vallották a legtöbben, hogy a család fontosabb, mint az egyén.
Második körben már 49 országban interjúvoltak meg 12.000 embert, csakhogy ezek nagy része (84%-a) szintén huszonéves diák volt. Ez azért némileg árnyalja a képet, hiszen ezek a diákok családon még nem a saját maguk alapította új családot értik, hanem a származási családjukat, ahol az, hogy a család a legfontosabb, nyugaton esetleg teljesen mást jelent, mint tradicionális társadalmakban: utóbbiakban ugyanis a család vélt boldogsága értelmezhető az egyéni boldogság feláldozásaként, ha például a fiatalnak olyan emberrel kell házasságot kötnie, akit nem szeret. Ez azért a nyugati jellegű országokban nem szokott előfordulni, maximum olyan bevándorló közösségekben, amelyek még az óhaza szokásait tartják.
Már azt is nehéz meghatározni, hogy mi a boldogság, de az egyén boldogságáról mégiscsak több fogalmunk van, mint a családéról. Mikor családról beszélünk, a nukleáris családra gondolunk, vagy a tágabb családra, esetleg az egész rokonságra? És miből tevődik össze a család boldogsága? Abból, hogy mindenki jól érzi magát benne vagy abból, hogy társadalmilag előbbre jutnak bármi áron, esetleg abból, hogy senki nem vét a szokásjog ellen? Lehet, hogy amit a család boldogságának nevezünk, az nem más, mint a családtagok egyéni boldogtalansága árán létrejövő büszkeség, hogy nálunk minden a szabályoknak megfelelően működik és senki nem hozott szégyent a fejünkre?
De nézzük, mit jelent a két boldogságforma szembeállítása egy nyugati társadalomban, ahol a kérdés sokszor úgy merül fel: feláldozzuk-e a saját vágyainkat a család egyben tartásának oltárán? Vagyis erőlködünk-e azon, hogy együtt maradjunk a partnerünkkel a gyerekek és esetleg a szülők, anyósék, egyéb családtagok kedvéért, vagy bedobjuk a törölközőt?
Sokan gondolják úgy, hogy fel kell áldozniuk magukat a gyerekek vélt vagy valós érdekeiért, mert az ép család mindenekelőtt való, és a válás olyan kudarc, amit nem engedhetnek meg maguknak. Pedig egy önfeláldozásból fenntartott házasság, családi „egység” senkit nem tesz tartósan boldoggá. Se a partnert, akivel csak azért vagyunk még együtt, mert elhitettük magunkkal, hogy így helyes, sem a gyerekeinket, akik érzik, hogy feszülten, keserűen, kedvetlenül élünk és ebbe előbb-utóbb bele is betegszünk. Nem lesz boldog az a család, ahol az egyes ember boldogtalan. Valójában a rossz helyzet fenntartása előbb-utóbb mindenkit boldogtalanná tesz.
Ami a szüleinket illeti, nekik nem tartozunk azzal, hogy a saját boldogtalanságunk árán boldoggá tegyük őket. Először is, milyen szülők azok, akik attól elégedettek, ha a gyereküknek nem jó? Ha ők valóban attól elégedettek, hogy a dolgok úgy mennek, ahogy ők szeretnék, nem pedig attól, hogy nekünk valóban jó, akkor teljesen értelmetlen tekintettel lennünk rájuk, mert érzelmileg zsarolnak, nem pedig szeretnek, ami alapvetően a szülők feladata lenne.
De még az is lehet, hogy fogalmuk sincs arról, mennyire boldogtalanná tesz bennünket az, hogy az ő tervüket követjük a sajátjuk helyett… Lehet, hogy nem rosszindulatúak, csak nem jó megfigyelők… Bárhogy is legyen, annyi biztos, hogy nem az a feladatunk, hogy őket boldogítsuk, mint ahogy a gyerekeinknek sem feladata, hogy bennünket boldogítsanak. Mindenki a saját boldogságáért felelős igazán, kiskorú gyerekek esetén pedig a szülő felelős azért, hogy a gyerek boldogságára leginkább törekedjék, de azt soha nem azzal fogja elérni, hogy önmagát megtagadva olyasmit tesz vagy fogad el, ami számára káros: ezzel csak rossz példát ad a gyereknek, aki majd nem mer kiállni a maga boldogságáért.
Ahány boldog embert ismerek, általában az jellemző rájuk, hogy önazonosak és nem áldozzák fel magukat. Ami nem jelenti azt, hogy soha nem hoznak áldozatot, de az életük egészében nem áldozat és nem kényszerek szülte döntések sorozata.
Ahogy én látom, boldog családokban boldog emberek élnek és a boldog emberek alkotnak boldog családokat, de olyan nincs, hogy boldogtalan emberek összességéből kellemes, elégedett, jó családi élet alakulna ki. Valójában tehát az eredeti kérdés meglehetősen félrevezető… És nem is igazán lehet jó választ adni rá.
