A sajtó Shakira és Piqué szakításával van tele, de főleg azzal, hogy Shakira, az elhagyott feleség hogyan próbál egy dallal bosszút állni az exén, amiért az egy másik nőt választott helyette. A rajongók imádják az ötletet, az új dalt már több tízmillióan nézték meg. (Őszintén szólva szerintem egyáltalán nem olyan jó, mint a régi dalai, de ez magánvélemény.)

Forrás: Marca.com

Shakira tíz évig volt Gerard Piqué felesége és két gyerekük született. Nem ismerem a szétválás pontos körülményeit, de az biztos, hogy a másik nő egy huszonkét éves lány és Shakira hiúságát ez ugyanúgy bántja, mint maga a tény, hogy a férje elcsábult.

Mindezt meg lehet érteni, de vajon jó ötlet-e az exét, aki amúgy a gyerekei apja is, a teljes glóbusz előtt nevetségessé tenni? Miközben az énekesnő azt bizonygatja, hogy ő a sokkal jobb nő, ő a Ferrari, a Rolex, a földreszállt csoda, az új csaj meg csak egy Twingo, egy Casio, és tulajdonképpen Piqué most legalább azon színvonalon van, amit megérdemel, valójában kit járat le és mennyire lehet elhinni neki, hogy túljutott a traumán? (Semennyire.)

Az most mellékes, hogy a lesajnált márkák hogyan reagálnak a negatív reklámra (már marketing cikkek is születtek a témában), de vajon mit érezhetnek a gyerekek? Két fiúról van szó, most 8 és 10 évesek, vagyis már elég nagyok ahhoz, hogy felfogják, mi történik körülöttük.

Ha meg akarjuk tudni egyébként, hogy egy ilyen globális botrányba fulladó celeb házasság, szeretővel, elhagyással, nyilvános megszégyenítéssel hová tud vezetni, akkor csak nézzük meg Harry herceget és az új, mindenki leleplező könyvét. Igazából eszem ágában sincs megvenni a könyvet, de kritikát azért olvastam róla, és elég hátborzongató kép bontakozik ki belőle. 

A magánélet kiteregetését Henry anyja, Diana hercegnő kezdte el, és ahogy akkor őt, ma Shakirát is vegyes érzelmekkel fogadja a közönség. Sokan a saját csalódottságuk miatt éltetik azokat a nőket, akik ki mernek állni és felvállalják a fájdalmukat, mintha hangot adnának mindazoknak a megcsalt, elhagyott asszonyoknak, akik ilyen vagy olyan módon pórul jártak a partnerükkel. Ugyanakkor sokan szánalmasnak tartják a magánélet ilyen szintű feltárását.

Mi a tanulság mindebből azok számára, akiknek a szerelmi csalódása, házassági kudarca legfeljebb a szűkebb környezetét érdekli? Jó ötlet-e megszégyeníteni az exet (vagy ezzel próbálkozni), csak, mert annyira kétségbe vagyunk esve? Vagy mert annyira meg akarjuk mutatni, hogy nekünk van igazunk? Egyáltalán maga a tény, hogy elhagytak (akár fizikailag, akár csak érzelmileg), bármilyen körülmények között is történt ez, feljogosít-e arra, hogy úgy gondoljuk: nekünk van igazunk és jár a kártérítés?

Minden kapcsolat tönkremenetele komplex történet, nagyon sokáig tart és amíg nem telik el elég idő és nem dolgoztuk fel érzelmileg, addig képtelenek vagyunk megítélni, pontosan mi is vezetett oda, ahová jutottunk. De extrém módon leegyszerűsítő és romboló dolog úgy ábrázolni az egészet, hogy az a hibás, aki kilépett ebből a kapcsolatból, mi tehát áldozatok vagyunk és mint ilyenek megérdemeljük mindenki szimpátiáját.

A közvélemény nagyon is hajlamos bűnöst keresni, de azért abba is gondoljunk bele, mennyire szeretnek áldozatot hibáztatni. Ha áldozatként prezentáljuk magunkat, akkor eléggé ellentmondó hatásokat válthatunk ki vele. Globális szinten ez ugyanannyira működik, mint egy családon vagy ismeretségi körön belül. Tehát ha elkezdjük így ábrázolni a dolgokat, akkor olyanokat is bevonunk a történetbe, akiknek semmi közük hozzá, sztereotípiákat fogunk felerősíteni és ennek megfelelően az ismerősök egyikünk vagy másikunk pártjára állnak, attól teljesen függetlenül, hogy valójában mi történt. Egyébként sem érdekes, hogy valójában mi történt, mert az emberek többsége csak a hiedelmeit akarja megerősítve látni minden ilyen esetben.

Az exünkön köszörülni nyelvünket egyrészt tehát azt mutatja, hogy nem gondoltuk át az egész kapcsolatot, másrészt azt, hogy képtelenek vagyunk megbirkózni a dologgal, és felnőttként kezelni a csalódást, no meg azt is, hogy nem vagyunk tekintettel a gyerekeinkre, akik pedig nagyon szenvednek attól, hogy az apjukat vagy anyjukat szidjuk, főleg ha ezt nyilvánosság előtt tesszük.

Persze előfordul, hogy az ember szidja a családtagjait, akár még a házasság alatt is, nem lehet mindent a szőnyeg alá söpörni. De kiállni a placcra és ott üvöltözni, hogy ez mekkora tapló és én milyen nagy áldozat vagyok... Aminek most a leggyakoribb formája a közösségi médiában történő megszégyenítés... Nos, ez nem vall nagy bölcsességre.

Amit haragunkban, csalódottságunkban csinálunk és aminek nyoma marad, hiszen évtizedek múlva is visszaolvasható lesz, az nem válik a dicsőségünkre és könnyen lehet, hogy az exünk miatt inkább magunkat járatjuk le. Mégpedig nem csak a gyerekeink és ismerőseink előtt, hanem a jövőbeni potenciális partnereink előtt is, akik könnyen rátalálnak majd az ilyen megnyilvánulásokra és nagy valószínűséggel visszariadnak attól az embertől, aki így ki tudott kelni magából.

Sajnos a közösségi média és a filmek szinte normatív, menő dologként ábrázoljál a nagy gesztusokat, az exek megszégyenítését, tulajdonuk megrongálását, az őrjöngést... Mintha évszázadok visszafogottsága, passzív beletörődése helyett, ami szintén nem volt egészséges, a ló másik oldalára estünk volna.