Egy újabb olvasói levél futott be hozzánk. Áginak sikerült méltósággal távozni egy kapcsolatból, és nem adta fel a reményt, hogy megtalálja a boldogságot, de nem érti miért nem tud őszinte hozzáállással párt találni.

Olvasói rovatunkban az egyedülálló szülőket érintő helyzeteket az ő szemszögükből is szeretnénk bemutatni nektek. Ezen a fórumon minden érintett megoszthatja történetét és tapasztalatát, így segíthetjük egymást, és tanulhatunk az esetleges hibákból, kutatva a lehetőségeket.

Neked is van hasonló történeted, élményed, ami az egyedülálló szülők kapcsolati igényeivel/társkeresésével kapcsolatos, vagy csak válaszolnál Ági történetére? Küldd el a véleményed vagy saját tapasztalataid, akár név nélkül, vagy álnéven, és a legérdekesebbeket megosztjuk a blogon. Leveled erre a címre küldd el: padaamblog@gmail.com

Az alábbiakban olvashatjátok Ági történetét.

Sziasztok! Szerintetek létezik olyan kapcsolat, ahol a gyerek megoldotta a felek közti problémákat? Sajnos mi beleestünk anno ebbe, két évet voltunk együtt, bevállaltuk a gyereket, aztán neki másfelé húzott az érdeklődése, és itt hagyott minket. Szerencsére én nem jártam úgy, mint sokan mások, akikre hitelt, tartozást és egyebet hagytak hátra, vagy olyat vitt volna el, ami nem is volt az övé. Az is kimaradt, amikor vita van a lakáskulcson / zárcsere, vagy hogy mégis marad, de ellenem hangolja a gyereket. Tisztességesen távozott, ha úgy vesszük, és a beszélőviszony is megmaradt, látogatja is a gyerekét, és segít amiben tud. De hát a gyerek kellett hozzá, hogy belássuk, nem egymásnak lettünk rendelve, ez tény.
Neki már van más az életében, nekem viszont nincs.
Én mindig magamból indulok ki és engem abszolút nem zavarna, ha a másiknak, akivel épp ismerkedem gyermeke van. Mondjuk én persze ezzel hazabeszélek. De 37 évesen már tényleg jó lenne a nyugalmas, kiszámítható, boldog, kerek családi élet.
Jelenleg nem találok munkát, ami a képesítésemnek megfelelő, így van időm ismerkedni is, belefért idén még egy kisebb lakásfelújítás is. Nem tettem le még a családi terveimről, már 20 évesen is így gondolkoztam.
Nem tudom, hol lehetne élőben ismerkedni, a netes verzió is jó, de a levelezésbe már belefáradtam, tudjátok, amikor több oldalnyi szöveget megszülsz, reménykedsz, majd az egésznek fuccs, amikor a gyerek szóba kerül (egyébként azt is úgy reagálják le első körben, hogy „á, nem probléma”.) Nem passzolom le a gyereket a nagyanyjához egy pásztoróra kedvéért, ez tény. Ha gond az úrnak, akkor mondja meg rögtön, nincs értelme udvariaskodni.
Én reggeltől estig anyuka vagyok, de tudnék lenni más is, még mellé, és nem érezné az illető mégse úgy, hogy az életemben ő csak másodszereplő, akinek helyet szorítanak. Belefér egy kapcsolat részemről. Mindent meg lehet oldani.
Már csak egy őszinte férfi kéne, akivel nyíltan meg tudunk beszélni mindent, és mindenkinek jó. Nem szánalom kell, nem megtűrés, hanem megértés. Akik gyerekkel rendelkeznek, ők is megközelíthetőek, ugyanúgy vágyunk egy társra, mint bárki más. 

Mit gondoltok? Írjátok meg a kommentben, vagy ha van a témához kapcsolódó saját történeteket, küldjétek el a padaamblog@gmail.com címre.