Ha két éve írtam volna ezt a posztot ugyanerről a témáról, rengeteg ötletem lett volna, hogy enyhítsünk azon a hiányérzeten, amely akkor alakul ki bennünk, ha nélkülöznünk kell az érintést, amely olyan alapvető emberi szükséglet.

Merthogy válás / szakítás után, de akár már jóval előtte, az teljes elhidegülés korszakában érintésdeficit alakul ki bennünk. Hozzászoktunk egyfajta intimitáshoz, amely jólesett: simogatás, csók, ölelés, apró érintések – szerencsés esetben ezek a párkapcsolat legszebb összetevői közé tartoznak. A megromlása alatt/ után azonban megszűnnek, sőt, sokszor egyenesen menekülünk előlük. De attól még vágyunk rá, csak nem az addigi partnerünk részéről. (Ha ő hagyott el, akkor persze más a helyzet: pont tőle szeretnénk mindezt megkapni, de hiába.)

Két éve beszélhettem volna arról, hogy öleljük meg gyakran a családtagjainkat, barátainkat, menjünk masszázsra, fodrászhoz, járjunk el táncolni. Randizni is, persze, de ha problémamentes, nem kifejezetten szexuális jellegű érintéseket keresünk (vagy azokat is), akkor ezekre remek megoldást jelentenek a fent említett dolgok.

Vagyis jelentettek. Még a járvány előtt. Most éppen ezeket kell nagyon nélkülöznünk vagy sokkal nagyobb óvatossággal megközelítenünk. Noha a szolgáltatások most megint elérhetőek lesznek, a szabad ölelkezés, puszilkodás akár rokonok közt is egészen mást jelent, és még egy ideig mást is fog jelenteni, mint a nagy járvány előtt. Reméljük, már nem sokáig, és reméljük azt is, hogy nem azoknak lesz igazuk, akik szerint soha többet nem fogunk majd kezet ismeretlenekkel és soha többet nem mutatkozhatunk maszk nélkül zárt térben...

Ha nem is lesz minden úgy, ahogy azelőtt, azért az emberi normalitás már járványok után is visszatért, vagyis minden esélyünk megvan rá, hogy újra szabadabban érintkezhessünk és örülhessünk egymás társaságának, amihez az érintések is hozzátartoznak.

A jelenlegi lehetőségeink korlátozottak:

Akinek kisebb gyerekei vannak, az legalább őket babusgathatja, de 12-13 éves kor felett már ez sem adatik meg a legtöbb gyereknél: elutasítóakká válnak egy ideig, és ez rendben is van... Vagyis meg kell tanulnunk elengedni ezt az érzést is, illetve kénytelenek vagyunk megbékélni azzal, hogy csak ritkán kapunk egy-egy ölelést vagy puszit. (Erőltetni semmiképp nem szabad.)

Mit tehetünk akkor addig, amíg nincs olyan közeli ember, akitől szívesen is fogadnánk az érintést és akivel a közeli kontaktus nem veszélyeztet egyikünket sem? Ha emberekkel nagyon korlátozottan érintkezhetünk is, háziállatunk lehet, persze akkor jelent segítséget, ha kellemes simogatni, és hagyja is magát. Ő maga ugyan nem simogat, de akár kutyáról, akár macskáról van szó, már a közelsége is megnyugtató hatással tud lenni (arra, aki egyébként szereti az állatokat).

Egyébként meg követhetjük az LGT tanácsát: Ringasd el magad, ringasd el magad, ha senki nincs, ki elringasson! Vagyis kényeztessük magunkat, amikor csak lehet, szánjunk időt egy-egy fürdőre, együnk valami finomat, sétáljunk, mozogjunk. És persze készüljünk arra az időszakra, amikor már lehet nyugodtan, kockázat nélkül is randizni, kellemesebb érintéseket átélni. És ami még fontosabb: ne szégyelljük, hogy vágyunk minderre!