A fejlett világban egyre gyakoribb az ún. gray divorce, az ezüst válás. Nem csak harmincas, negyvenes, hanem 50+-os házaspárok is dönthetnek úgy, hogy mégsem együtt folytatják. Sokak számára ez a pillanat akkor jön el, ha már úgymond kirepültek a gyerekek, és az eddig élettel teli fészek hirtelen temetőnek tűnik... Az évtizedek alatt ugyanis az eredeti pár tagjai annyira eltávolodtak egymástól, hogy már fogalmuk sincs, kivel élnek egy fedél alatt.
Mások viszont későn vállalnak gyereket, és 50 évesen még messze nem tartanak ott, hogy előálljon az üres fészek szindróma, ugyanakkor az már kiderült számukra, hogy nem a feleségükkel / férjükkel akarják leélni az életüket. Ha viszont nem lépnek időben, akkor hipp–hopp közelebb állnak majd a hatvanhoz, mint az ötvenhez, a partnerkeresésben pedig ez nem éppen előny. Főleg a nők kezdeményezik a válásokat, számukra pedig az ötödik x még kevésbé kellemes.
De térjünk vissza magára a jelenségre. Vajon miért kétszereződött meg az ötven fölöttiek válási aránya a 90-esek évek óta? És valóban érdemes-e válni 20-30 év házasság után? Hát nem egyszerűbb egyben tartani a családot, a vagyont, és nem bolygatni a dolgokat?
Nyilván sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy jobb kibírni azzal, akinek már ismerjük a rigolyáit és egyébként is, mit szólna a család, a szomszédok, hogy megdöbbennének a gyerekek. Sok házasságban működik egyik vagy mindkét fél részéről a ne szólj szám, nem fáj fejem jelenség: ki-ki házon kívül intézi az ügyeit, külső kapcsolatot tart fenn, és így tulajdonképpen kívülről kapja meg azt a pluszt, amit a házasság már nem tud nyújtani.
De ha valaki nagyon boldogtalan (lelkileg vagy fizikailag bántalmazó kapcsolatban él vagy egyszerűen csak borzasztóan magányos), illetve nem szeretne titkolózni és bujkálni, annak jobb megoldás a válás. Ilyenkorra a gyerekek sem kicsik már, ha az anya 35 fölött szülte őket, akkor is kiskamaszok (kivéve, ha nagyon sok gyerek van a családban), tehát eléggé önállóak és nem igényelnek 24 órás felügyeletet. Vagyis a nők nagyobb eséllyel tudnak teljes munkaidőben dolgozni, és a megteremtett egzisztencia fényében valószínűleg kevesebben csúsznak le társadalmilag, mint mikor a válás törékenyebb korszakban következik be. Sokan kifejezetten azért várják meg ezt a kort, mert úgy gondolják, hogy a gyerekeket is kevésbé viseli meg az elszakadás ilyenkor, lesznek emlékeik az „ép családról”, és így tovább.
Az ezüst válás népszerűsége nem véletlen: a mostani 50-es, 60-as generáció már abban nőtt fel, hogy az egyéni boldogságnak, saját céljaink megvalósításának igenis van értéke és jelentősége. A válás társadalmilag sokkal elfogadottabb, mint korábban, az emberek anyagi helyzete stabilabb, a nők nem függnek a férjüktől. Ráadásul a nőknek kifejezetten jót szokott tenni a válás, míg a férfiak gyakrabban érzik magukat elveszettnek. (Sokan ezért is igyekeznek gyorsan keresni valaki mást az exük helyett.)
Hogy mennyire nem mindegy, milyen boldogok vagyunk az ötvenes éveinkben, azt a világ leghosszabb, boldogsággal kapcsolatos kutatása (Harvard Study of Adult Development) is igazolja. Ennek keretein belül 1938 óta figyelik meg a programban részt vevő férfiakat. Dr. Robert Waldingen, a kutatás éppen aktuális vezetője 2015-ben, egy TED-beszédben arra világított rá, hogy az öregedési folyamat minősége nem elsősorban a testi állapotunktól függ, hanem attól, hogy mennyire vagyunk boldogok a kapcsolatainkban, mégpedig pont az ötvenes éveink környékén.
Míg a magány rombol (és magányosnak egy házasságban is érezhetjük magunkat), addig a jó kapcsolatok építenek. Míg az állandó konfliktusokkal terhelt mindennapok ránk nehezednek, úgy a békesség, a harmónia, az öröm természetesen pozitív energiákkal tölt fel mindenkit. A jó kapcsolatok nem csak a lelkünknek fontosak, hanem az agyunkat is védik.
Ha tehát ötvenes éveinkben változtatunk és esélyt adunk magunknak egy új (vagy több) kapcsolatra, akkor nem csak jelenlegi önmagunkat tesszük boldogabbá, hanem hosszú távon is rendkívül sokat teszünk az egészségünk érdekében.