Egy elvált szülő életében az a lépés, hogy egy új partnerre bízza a gyerekét, meglehetősen kényes, hiszen rengeteg mindentől függ, hogy egy adott emberben mennyire bízhatunk meg, illetve ha éppen teljesen szerelmesek vagyunk, mennyire látjuk tisztán, hogy az illető megérdemli-e a bizalmat. Számos okból dönthetünk úgy, hogy egy kisebb gyereket soha nem bízunk új partnerre, de az életben vannak váratlan helyzetek, és akkor talán nem lesz más választásunk, mint mégis engedni a meggyőződésünkből.
Az biztos, hogy minél kisebb gyerekről van szó, annál óvatosabbnak kell lennünk. De nagyobb korban sem árt a körültekintés, főleg, ha például kamasz gyerekünk van, aki éppen akkoriban fedezi fel a szexualitását és a partnerünk erre nem immunis. Nem kell feltétlenül mindjárt bűncselekményre gondolni, kialakulhat olyan kényelmetlen hangulat is, amelyet jobb elkerülni.
Vannak szülők, akik rendkívül gyorsan beengedik új partnerüket az otthonukba és ezzel elég sok problémás helyzetet kreálnak, főleg, ha viszonylag gyakran cserélődnek a partnerek, és az anya vagy az apa egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy ez hogy hat a gyerekre. Egy igazán gondos szülő egyszerűen nem teszi ki a gyerekét ennyire nagy bizonytalanságnak és csak akkor mutat be valaki újat, ha ő már tényleg régen ismeri és legalábbis számos nehéz helyzetben látta helytállni.
Főleg egy új férfi családban való megjelenése okozhat sokféle zavart. Ha a pasi hangos, harsány, szeret inni vagy egyszerűen csak szívesen „viccelődik” a gyerek kontójára… Még csak rosszindulat sem kell hozzá, elég, ha a gyereket ez kellemetlenül érinti, máris sokat ártottunk neki. A saját otthonában nem érezheti biztonságban magát. Soha ne engedjük, hogy az új barátunk átvegye az uralmat az otthonunk fölött és kivegye a kezünkből a nevelést! Ha ő úgy értelmezi a saját szerepét, hogy neki kell „viselnie a nadrágot”, akkor nagyon gyorsan szabaduljunk meg tőle.
Mielőtt még akár eszünkbe jutna, hogy egyedül hagyjuk a gyerekünkkel, nagyon jól figyeljük, hogyan viselkedik a jelenlétünkben vele és mit mond róla a gyerek, ha már elment. Ne vegyük félvállról, ha a fiunknak vagy lányunknak panasza van rá vagy kifejezetten utálja. Járjunk utána, miért utálja, mi a baja vele, ha nem tudja megfogalmazni, és sejthető, hogy nem pusztán nekünk akar keresztbe tenni, ne hagyjuk a dolgot annyiban.
Hány olyat bántalmazási, zaklatási esetről hallani, ahol családtag vagy a családban jelenlévő, bizalmi szerepet betöltő felnőtt az elkövető és a szülő nem hajlandó tudomást venni a tényekről!
Soha ne vegyük félvállról a gyerekünk jelzéseit, még ha azok homályosak is. Ha még kisebb, beszélgessünk el vele arról, hogy mi az, ami biztosan nincs rendben (pofonok, rázogatás, bármiféle testi erőszak, fenyegetés, a fehérneművel fedett testrészek megérintése, hacsak nincs orvosi indoka, és így tovább).
Biztos vagyok benne, hogy egy olyan közegben, ahol az anya vagy apa odafigyel a gyerekére és nem hessegeti el a problémáit, nem vállrándítással reagál a panaszára, meg lehet előzni a nagyobb bajt. A zaklatók, bántalmazók egyik legfőbb fegyvere, hogy azzal fenyegetik az áldozatot, nagy baj lesz, ha elárulja a közös titkukat… De hogy a gyerek ezt elhiggye, ahhoz az kell, hogy ne legyen meg benne a szülő iránti bizalom, ne érezze úgy, hogy neki bármit elmondhat.
Természetesen nem arról van szó, hogy mindenkire gyanakodnunk kéne. A legtöbb ember nem akar ártani az új partnere gyerekének, és a legtöbb ember alkalmas arra, hogy pár óra erejéig vigyázzon egy kiskorúra. De még ha alkalmas is rá: lehet, hogy a gyerek ki nem állhatja. Lehet, hogy az a meggyőződése, hogy az illető betolakodó és nem is a személyével, hanem a státuszával van baja. Akárhogy is legyen, joga van ezekhez az érzésekhez. Ne legyen számára kötelező az új partnerünkkel barátkozni, vele közös programokra menni. És főleg ne legyen neki kötelező együtt élni vele.
Egy felnőtt, érett ember nem fog azért szakítani velünk, mert nem szeretnénk összeköltözni és meg fogja érteni, ha úgy döntünk, hogy a gyerekeinket nem mutatjuk be neki vagy éppenséggel bemutatjuk, de nem vonjuk őt be a családi életünkbe.
De ha még be is mutatjuk és be is vonjuk, az, hogy egyszerűen rábízzuk-e a gyereket a mi távollétünkben, már egy egészen más szint. Amíg jelen vagyunk, tudjuk kontrollálni az eseményeket, közbe tudunk lépni, ha konfliktus alakul ki, úgy érezzük, nem megfelelő egyikük vagy másikuk viselkedése. A távollétünkben viszont erre nincs mód.
