Tóni úgy érzi, hogy párja leterheltebb és bezárkózik, nagyon nehéz vele szót érteni.

Olvasói rovatunkban az egyedülálló szülőket érintő helyzeteket az ő szemszögükből is szeretnénk bemutatni nektek. Ezen a fórumon minden érintett megoszthatja történetét és tapasztalatát, így segíthetjük egymást, és tanulhatunk az esetleges hibákból, kutatva a lehetőségeket.

Neked is van hasonló történeted, élményed, ami az egyedülálló szülők kapcsolati igényeivel/társkeresésével kapcsolatos, vagy csak válaszolnál Tóni történetére? Küldd el a véleményed vagy saját tapasztalataid, akár név nélkül, vagy álnéven, és a legérdekesebbeket megosztjuk a blogon. Leveled erre a címre küldd el: padaamblog@gmail.com

"34 éves férfi vagyok, a párom 27, neki van egy kiskorú gyereke is. Ő egy elég csúnya váláson ment keresztül. Az időnkénti vitáink ellenére is tudom, hogy engem nagyon szeret, így sose akarnék neki fájdalmat okozni. Őszinte és maximálisan nyitott vagyok azokkal, akiket szeretek. De néha mintha ez lenne a problémája velem, mert amikor leterheltebb és bezárkózik, nagyon nehéz vele szót érteni.
Többször eszembe jutott már a szakítás gondolata, hogy lehetne nekem is jobb, és az ő idejét sem húznám, ő is tudna ismerkedni, meg én is… de mindig meggondolom magam, mert vannak jó pillanataink is. Néha már-már egy családnak érzem magunkat. A gyerekét imádom. Egyszer véletlenül apának szólított, amire ő már biztosan nem emlékszik, nekem viszont örökké megmarad...

A vitáink általában apróságokból indulnak, legutóbb az volt, hogy nem tudta eldönteni, hol ebédeljünk, és a kocsiban összevesztünk ezen, a duzzogása pedig végig megmaradt aznapra. Tehát nem válságviták ezek, már-már talán normálisak is.
A kérdésem csak az lenne, hogy egy ilyen lelkiállapotú nővel érdemes vajon évekre tervezni? Vagy hagyjam, és majd alakul, ahogy alakul? Nem szoktam amatőr pszichológusost játszani, de mit jelent az, amikor valaki pitiáner dolgokat fúj fel, és sokáig forgatja is magában? Mintha saját magát szabotálná."